4. rész

*MinSeo szemszög*

Másnap ugyanolyan álmosan és fáradtan keltünk, mint minden egyes reggel, de kicsit mintha mégis más lett volna ez a mai. A reggeli tusolás után élénkebbek voltunk, és kedvenc együttesünk dalaira ugráltuk körbe a házat, miközben szokásos reggelinket fogyasztottuk. Talán azért voltunk ennyire vidámak, mert tudtuk: már csak néhány nap és végre egy hónapig szabadok vagyunk. Bár meglepett minket a főnök kedvessége, és eleinte furcsálltuk is, azonban mikor jobban belegondoltunk, hogy már valóban hónapok óta nem voltunk szüneten, megértettük a döntését. Jó tudni, hogy vannak még emberek a világban, akiknek fontos az alkalmazottai élete és egészsége.
- Oké, inkább nem ugrálok többet, mert a végén még kihányom, amit az előbb magamba tömtem – ültem le a kanapéra, és kinyújtóztattam tagjaimat.
- Ne ülj le, menni kell dolgozni! – rángatott fel Dóri, miután kikapcsolta a rádiót, majd az ajtó felé kezdett el löködni.

*

A nap további része viszonylag gyorsan telt, vagy legalábbis gyorsabban, mint eddig. A vendégek jöttek és mentek, mi pedig megállás nélkül hurcolásztuk ki az italokat.
- Lám, lám, kiket látnak szemeim? Csak nem Tahóka és a bandája tért vissza? – néztem ki a pult mögül, miközben megeresztettem egy fintort.
- Úgy néz ki. De ahogy elnézem, drága Tahókád nincs köztük… és most jóval kevesebben vannak – csillantak fel Dóri szemei, amit persze egyből kiszúrtam.
- Mire vársz, kisanyám? Szolgáld ki őket, mielőtt Donghwa megelőz! – böktem fejemmel oldalra az említett személyre, aki noteszével a kezében szlalomozott az asztalok között egyenesen a hat fős társasághoz.
Dórinak se kellett kétszer mondani, máris a fiúknál termett. Mosolyogva néztem, ahogy barátnőm szorgosan jegyzetel és közben jókat nevet a srácokon, akik minden bizonnyal viccelődtek. Örültem, hogy a marha társukat nem hozták magukkal, bár amint felrémlett előttem arca, mintha kicsit hiányoltam volna. Mi a fene ütött belém? Hogyan érezhetem azt, hogy hiányzik, amikor olyan tapintatlan bunkó volt? Ráadásul csak egyszer láttam! Kezd elmenni az eszem, ettől a melegtől biztos napszúrást kaptam.
- Mi van, Csipkerózsika, csak nem a fekete hercegedről ábrándozol? – bökött oldalba Dóri, mire akkorát ugrottam, hogy a könyökömmel sikeresen levertem egy poharat – Hű, ez súlyosabb, mint hittem! – nevetett, majd segített összeszedni a törött üvegeket a földről.
- Nem ábrándoztam én senkiről, csak… elbambultam – mondtam kicsit bizonytalanul.
- Na, ez aztán meggyőző volt – kacarászott még mindig.
- Ne nevess már! – csaptam meg az egyik ronggyal, ami a kezembe akadt – Különben is, ezt nekem kéne mondanom… Legalább sikerült megtudnod a srác nevét?
- He? – nézett rám kikerekedett szemekkel barátnőm.
- Jajj, ugyan már, valld be, hogy bejön a srác! Szerinted miért jöttek vissza? Nem azt mondtad, hogy megígérte, hogy még visszajönnek? Nem ígért volna ilyet, ha nem lenne az érzés kölcsönös – mondtam ki a nyilvánvalót, mire Dóri elpirult – Na, ki nevet most a másikon? – nyújtottam ki a nyelvemet.
- Fhúúú, teeeee… ezt még visszakapod! – nézett rám szúrósan.
- Te csak ne ígérgess semmit, inkább siess azokkal az italokkal, a végén még kitikkadnak a drágák! – vigyorogtam rá.
- Ha ezzel akarod húzni az agyamat, akkor elárulom neked, hogy Baekhyun, mert így hívják a srácot, azt mondta, hogy drága Miszter Tahókád azóta is rólad álmodozik – most ő volt az, aki nyelvet öltött, majd győzelemittasan elsétált.
- Tessék?! – hangom egészen az egekig szökött, de választ már nem kaptam.

*

- Mikor árulod el végre, hogy hogyan gondoltad, amit mondtál? – kérdeztem, miközben épp az asztalokat takarítottuk le.
Este volt már, talán tizenegy is elmúlott, a kávézó alig tíz perce zárt be, már csak mi voltunk itt és még néhányan, akik segítettek a takarításban. Dóri egész nap nem volt hajlandó elmondani, hogy mit értett azalatt, hogy Tao folyton rám gondol. Imádta húzni az agyamat, és egy felől jogosan is tette, mert én egész nap Baekhyunnal cseszegettem.
- Mondom én, hogy érdeklődsz iránta!
- Jajj, dehogy érdekel engem, csak tudni akarom, hogy mire számítsak, amikor kilépek az ajtón. Ki tudja, lehet rám fog támadni és kitépi a szívemet.
- Te hülye vagy – nevetett fel – Najó, elmondom. Igazából csak annyit mondott Baekhyun, hogy azóta is vissza akarja neked adni, amiért leöntötted, és hogy megaláztad egy egész kávézó előtt.
- Na, ennyit arról, hogy nem akarja kitépni a szívemet…
- Hát, ha a szívedet nem is, de a gégédet igen.
- Barooom! Most hogy mondhatsz ilyet? Te normális vagy? – kérdeztem, de azután engem is elkapott a nevetés – Szóval akkor nem fog idejönni?
- Nem hiszem. A srácok nem engedik. Azt mondták, néhány napig még emészti magát, de aztán lenyugszik és elfelejti, szóval semmi okod az aggodalomra. Épségben lesz a szíved, ne aggódj!
- És a gégém?
- Az is.
Még körülbelül negyed óráig takarítgattunk, amikor úgy döntöttünk, elég volt mára, és hazamegyünk. Elnézést kértünk a többiektől, amiért rájuk hagyjuk a takarítás nagy részét, majd elköszöntünk és kiléptünk a nyílt utcára. Még meg se tettünk pár lépést, amikor valaki hirtelen elkapott hátulról, és ház falának vágott. Egy hatalmasat sikítottam, de a támadóm a számra tapasztotta kezét, ezzel elnémítva. Ekkor megpróbáltam megütni, megrúgni, de hiába ficánkoltam, teljes testének súlyával nekem támaszkodott, így mozdulni se bírtam.
- Befejeznéd a rángatózást, és végre elmondhatnám, hogy miért vagyok itt? – kérdezte a fülembe súgva, én pedig a rémülettől csak egy apró bólintásra voltam képes. Minden porcikámat ellepte a félelem, egész testemben remegtem.
Levette kezét a számról, majd egy kicsit engedett szorításán, de továbbra is készenlétben állt, ha esetleg szökni próbálnék.
- Tao? – kérdeztem, miután arca és arcom között nagyobb lett a távolság, és be tudtam azonosítani, miért olyan ismerős – Neked teljesen elment az eszed? Mi a francot csinálsz?
- Mondtam, hogy visszaadom, amiért leöntöttél vízzel, és nyilvánosan megaláztál! – köpte szemembe a szavakat, miközben tekintete gyűlölködve mért végig. Éreztem dühét, bár nem értettem, miért kell ennyire bepipulnia. Elvégre ő kezdte.
- Mi van? Hé, nem én voltam az, aki belekötött a másikba, úgyhogy most azonnal engedj el! – löktem volna el, de nem volt hatásos – Hallod? Azt mondtam, engedj el! – hiába tapasztottam mindkét kezem mellkasának, hogy el tudjam lökni magamtól, nem jártam sikerrel. Ismét kapálódzni kezdtem, de ő csak állt előttem, és újra és újra kivédte ütéseimet. Meg se érezte őket, csak tűrte, ahogy teljes erőmből belebokszolok.
- Befejezed végre? Ezzel nem mész semmire, csupán az energiád hagy alább – mondta kicsinyességgel a hangjában, és tudtam, bármit teszek, értelmetlen, mivel jóval erősebb nálam.
- Mi a fenét akarsz tőlem, áruld már el?! – kérdeztem, ekkor azonban a kávézó ajtaja kinyílt, és fél másodperccel később már meg is hallottam Dóri hangját.
- MinSeo? Tao? Ti mi a… TAO, AZONNAL ENGEDD EL! – kiáltotta, amint leesett neki, hogy Tao fogva tart. Mindketten felé kaptuk tekintetünket, és még mielőtt akármit is mondhattam volna, már be is következett a baj. Minden olyan gyorsan történt. Tökéletesen láttam, ahogy Dóri felénk közelít táskájával a kezében, de mire odaért volna, már csak azt láttam, ahogy hatalmasat repül visszafelé.
- DÓRI!!! – sikítottam, és újból ütni kezdtem Taot, hogy azonnal engedjen el, de lefogta mindkét kezem, és a falnak nyomott – MI A FRANCOT MŰVELTÉL A BARÁTNŐMMEL??? – egy percre sem vettem le tekintetem földön fekvő barátnőmről, aki szerencsére nem ájult el, mert láttam, ahogy próbálja összekaparni magát.
- A helyedben magam miatt aggódnék – fúrta haraggal teli tekintetét az enyémbe. Ha lehet, még jobban elkapott a félelem, és csak most jöttem rá, hogy sokkal nagyobb bajban vagyok, mint én azt gondoltam volna.
De mielőtt bármit is tett volna, megjelent a tizenkét fős társaság többi tagja is. Hárman azonnal rávetették magukat Taora, akit pillanatok alatt leszedtek rólam, ketten pedig azonnal elkaptak, ugyanis Tao olyan hirtelen tűnt el előlem, hogy nem volt időm megkapaszkodni semmiben, és ha ők nem tartanak meg, én is pofára esek. Körülbelül hárman Dórihoz siettek, a többiek pedig szétszóródtak a környéken.
Nem tudtam felfogni, mi történik. Hol Tao hűlt helyére néztem, akit társai épp elráncigáltak, hol Dórira, hol a mellettem álló srácokra. Beletelt pár percbe, mire mindent sikerült helyre raknom.
- Hahó, MinSeo, hallasz minket? – lengette meg szemeim előtt kezeit az egyik megmentőm.
- Szerintem sokkot kapott! – mondta a másik.
- Jól vagyok, nyugi – intettem le őket, miután kitisztult minden, és tudatosult bennem, hogy már percek óta beszélnek hozzám – Úristen, Dóri! – futottam oda barátnőmhöz – Jól vagy? Nagyon megütötted magad?
- Áh, kutya bajom… Csak kicsit fáj a fejem, és szédülök… és meghorzsoltam magam egy-két helyen… de jól vagyok – mondta még mindig a földön ülve, miközben Baekhyun és többiek aggódva figyelték minden mozdulatát – Te jól vagy? – pillantott rám.
- Én? Azt hiszem… - mondtam még mindig zavartan – De ne velem törődj, téged lökött el az a barom!
- De téged nyomott neki annak a falnak!
Mindig is szerettem Dóriban, hogy ennyire aggódik értem, még akkor is, ha ő sokkal rosszabb állapotban van. Magamhoz öleltem, és örültem, hogy mindketten épségben vagyunk. Még mindig remegtem az ijedségtől, és kis híján kicsordultak a könnyeim is.
- Menjünk haza – suttogtam a fülébe.
- Majd mi hazaviszünk titeket! – ajánlotta fel Baekhyun, aki Chanyeol segítségével talpra állította Dórit – Chen, Kris, Chanyeol, ti velem jöttök, a többiek menjenek haza! Ha hazavittük a lányokat, mi is megyünk! – adta ki az utasításokat, majd a srácokba kapaszkodva hazafelé vettük az irányt.