3. rész

3. rész

*Dóri szemszög*

- Micsoda paraszt!- dühöngött Minseo a dolgozók részére kijelölt étkezőben.

- Azért elég szépen elintézted…- kuncogtam.

- Komolyan azt gondolja, hogy bármit megtehet? Utálom az ilyen beképzelt farok embereket.

- Egyél, mert letelik a szünet és éhen maradsz!- dorgáltam mosolyogva.

Ezután csendben eszegettünk, mindketten teljesen belemerültünk a gondolatainkba.

- Dóri, Minseo!- nyitott be a főnökünk- Tudom, hogy még van 6 perc a szünetetekből, de nagyon sokan vannak most, és Donghwa egyedül nem bír ezzel a rohammal.

- Rendben, egy pillanat és megyünk!- sóhajtott Minseo.

- Ennyit a negyed órás szünetről…- csomagoltam el a félig megevett szendvicsem.

Mosolyt erőltettünk az arcunkra, és kimentünk Donghwa-hoz.

- Valamelyikőtök felvenné a kettes rendelését?- ment el mellettünk egy jól megrakott tálcával.

- Majd én- vettem elő a noteszom, és műmosollyal az arcomon odamentem az 5 fős társasághoz- Jó napot! Mit hozhatok?

- Két ásványvizet, egy limonádét és kettő jeges teát- mondta az egyikőjük.

Ahogy találkozott a pillantásunk, furcsa borzongás futott végig a gerincemen.

- H-hozhatok még valamit?- kérdezem zavartan.

- Egyelőre nem… Köszönjük!- mosolygott kedvesen az egyik barátja.

Visszamentem Minseo-hoz, miközben éreztem a hátamba fúródó tekinteteket.

- 2 ásványvíz, egy limonádé, és 2 jegestea- mondtam monoton hangon.

- Valami baj van?- kérdezte barátnőm, miközben elővett 5 poharat.

- Nincs, csak… A hideg futkos a hátamon tőlük…- böktem a fejemmel az asztalukhoz.

- Akkor majd én kiviszem a rendelést!- mosolygott rám Minseo.

- Köszönöm!

Amíg Minseo kivitte az italokat, töltöttem magamnak egy pohár jéghideg limonádét. Még mindig elviselhetetlen volt a hőség, pedig már késő délután volt.

- Nem értem mi van veled, szerintem nagyon szimpatikus fiúk- jött vissza mosolyogva Minseo.

- És nagyon szimpatikusan sutyorognak, miközben minket méregetnek…

- Hát mégis csak fiúból vannak, vagy mi a franc… Azért van a szemük, hogy minket nézzenek!- kacsintott rám- Akkor lenne gáz, ha Donghwa-t stírölnék…- vette suttogóra a hangját.

Mindketten halkan felnevettünk.

- Lányok!- lépett mellénk a főnökünk- Nemsokára vége a műszakotoknak, viszont mielőtt elmennétek, szeretnék veletek beszélni.

- Oké!

Ezután nagyon lassan telt az idő, nagyon sok hűsölni vágyó ember betért hozzánk. Az 5 fős társaság zárásig ott volt, és szinte állandóan minket bámultak. Zárás után Donghwa bevállalta a bevétel elszámolását, így takarítás és mosogatás után összeszedtük a cuccainkat és bementünk a főnökhöz.

- Jöhetünk?- dugtam be a fejem az ajtón.

- Persze, gyertek csak!- mosolygott ránk a laptopja felett.

Minseoval bementünk és leültünk vele szembe.

- Azért hívtalak titeket, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok a kemény munkátokért. Szinte minden nap dolgoztok, és tényleg nagyon jól végzitek a munkátokat. Még egyetlen panasz sem érkezett rátok, hogy illetlenül végeznétek a munkátok.

Ránéztem Minseo-ra, és eszembe jutott a mai incidens. Mindketten majdnem elnevettük magunkat.

- Épp ezért arra gondoltam, hogy megérdemeltek egy kis pihenést. Jövő héttől egy hónapig szabadságra küldelek titeket, hogy kipihenhessétek magatok. Minden nap reggeltől estig dolgoztok, nem marad időtök élni. Ebben az egy hónapban menjetek bulizni, ismerkedni… Éljetek!- mosolygott.

- Hű… Köszönjük szépen!- láttam Minseo arcán, hogy ő is teljesen ledöbbent.

- Hasznosan fogjuk eltölteni a szabadságunkat!- mosolyogtam.

- És addig Donghwa egyedül lesz?- kérdezte Minseo.

- Nem arra az egy hónapra a barátnőm és a húgom fog helyettesíteni titeket. Viszont ne haragudjatok, nekem még el kell intéznem egy nagyon fontos telefont…

- Akkor mi most megyünk! Még egyszer nagyon szépen köszönjük!- álltunk fel Minseo-val.

- Holnap reggel találkozunk lányok!- mosolygott ránk a főnök.

Elköszöntünk tőle és Donghwa-tól, majd szép lassan elindultunk haza.

- Olyan jó ez a hűvös szellő…- mosolyogtam barátnőmre.

- Végre nincs az a fullasztó hőség…- karolt belém- Mit tervezünk a szabadságunkra?

- Rengeteg alvást!- vágtam rá azonnal.

- Azon kívül…- nevetett rajtam Minseo.

- Még több alvást…

- Bolond vagy!- kacagott hangosan.

- Nem tudom… Elmehetnénk majd vásárolgatni, meg bulizni… Meg persze sokat aludhatunk…

- Ennyire nem lehetsz álomszuszék…- dorgált Minseo.

- Hát mostanában nem visszük túlzásba az alvást…- nyújtóztam.

Végigbeszélgettük a hazautat, rengeteg dolgot kitaláltunk a szabadságunkra.  Az ajtón belépve azonban elfogott egy furcsa érzés.

- Öhm… Csak nekem van olyan érzésem, hogy valaki figyel minket?- fordultam Minseo felé.

- Megint paranoiás vagy… Nem figyel minket senki…- mosolygott rám.

- Lehetséges…- sóhajtottam- Esküszöm, bele fogok őrülni a sok halálesetbe…  Elmegyek zuhanyozni…

- Oké, addig én csinálok valamit vacsorára!

Bevittem a táskám a szobámba, összeszedtem a pizsim és bevonultam a fürdőbe. Zuhanyzás közben dúdolgattam, próbáltam terelni a figyelmem arról a furcsa érzésről, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Hmm, micsoda finom illatok vannak itt!- mentem ki mosolyogva a fürdőből- Mi lesz vacsi?

- Melegszendvics… Hirtelen nem jutott más eszembe- fejezte be a terítést Minseo.

- Tökéletes!- ültem le az asztalhoz.

Megvacsoráztunk, Minseo elment zuhanyozni, majd egy kevés beszélgetés után mindketten eltettük magunkat holnapra.

2. rész

*MinSeo szemszög*

- Mit hozhatunk nektek? – léptem a tizenkét fős társaság asztalához Dórival az oldalamon. Mivel túl sokan voltak, úgy gondoltuk, ketten írjuk fel a rendeléseket, egyesével túl lassan haladnánk.
- Egy forró csokit – jelezte egyikük, majd őt követte még három társuk, akik szintén az említett italra adták a voksukat.
- Én csak egy teát kérnék.
- Plusz két epres tejet!
- Nekem kávé kell!
Szorgosan jegyzeteltem, miközben mindvégig mosolyogtam. Bár fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt az egészhez, a látszatot fent kellett tartanom.
- Srácok, negyven fok van, miért nem valami hideget isztok? – érdeklődtem. Első szabály: légy kedves a vendégekkel, kérdezősködj felőlük, és akkor biztosan visszajönnek még.
- Megszokás – legyintett egy szőke hajú fiú.
- Jogos a kérdés, ilyen hőségben tényleg hülyeség meleget inni… de te biztosan le tudsz hűteni, nem igaz? – nézett rám az asztal túlsó végén ülő, fekete hajú srác. Ráemeltem tekintetem, és alaposan végigmértem. Tipikus fiús, perverz félmosoly ült az arcán, mintha ezzel le tudna venni a lábamról. Néhányan a kezüket kapták szájuk elé, hogy visszafogják nevetésüket, a körülötte ülök viszont rászóltak, hogy viselkedjen normálisan.
- Igen, biztosan így van. Egy vödör jéghideg víz társaságában, amit a gatyádba öntenék, mindenképp lehűtené a nemlétező… - mielőtt befejezhettem volna, Dóri lépett mellém, és csípőjével oldalba lökve jelezte, hogy vonuljak vissza, majd a többi rendelést felveszi ő.
- Bocsi, a barátnőm kicsit fáradt, és ilyenkor nem tud viselkedni – kért elnézést.
- Te ne haragudj, Tao mindig is pofátlan és tapintatlan volt – nézett rá mosolyogva a mellette ülő fiú, mire szíve gyorsabban verni kezdett. Elkapta róla a tekintetét, és a noteszébe nézett.
- Én is itt vagyok ám – hallatszódott egy fáradt sóhaj az említett felől.
- Jó lesz neki egy pohár narancslé, nagy adag jéggel.
- Oké, pillanat és hozzuk – hajolt meg illedelmesen, majd visszajött segíteni nekem elkészíteni a megrendelt dolgokat.

- Nagyon tudnám tolerálni, ha erőt vennél magadon, és nem szólnál vissza – dorgált meg barátnőm, de azért mosolyra húzódott a szájra – Azért merész volt ez a kijelentés.
- Igen, úgyhogy köszi, hogy beavatkoztál. Tuti megbántam volna. Majd igyekszem viselkedni. De siessünk, már csak őket kell kiszolgálnunk és van egy negyed órás szünetünk!
- Rendben, amúgy is éhen halok már.

Néhány perc alatt elkészítettük a megrendeléseket, és kivittük őket. Sajnos nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy annak az illetlen srácnak kellett odaadnom a narancslevét. Nem akartam bunkónak tűnni, így kénytelen voltam megtenni.
A tervem az volt, hogy gyorsan elé rakom, szép napot kívánok, és elsétálok, csakhogy keresztbe tett a számításaimnak. Minden jól ment, csak éppen arra nem számítottam, hogy amikor elsétálok, belemarkol a fenekembe.
Egyből megmerevedtem, és pillanatok alatt felment bennem a pumpa. Visszafordultam, és dühös tekintettel néztem rá. Ő viszont eléggé viccesnek találta a helyzetet, és vigyorogva nézett rám.
- Na, mi van, cica, mi a gond?
Már nyitottam volna a számat, hogy szépen kiosszam, de egyik barátja megelőzött.
- Tao, állj le, és kérj azonnal bocsánatot! – vágta hátba Xiumin – Most!
- De miért? Én nem tettem semmit!
- Illetlen és bunkó voltál! Fejezd be, és állítsd le magad, oké? Kérj bocsánatot, most! Ne kelljen még egyszer mondanom, mert velem gyűlik meg a bajod! – nézett keményen a fekete hajúra, aki kis tétovázás után, felállt és rám nézett.
- Bocs…
- Ennél élethűbben!
- Kapd be!
- Tao…
- Oké… Ne haragudj, nem kellett volna letapiznom. Illetlen voltam. Most már jó? – forgatta meg a szemeit, miközben hátra sandított válla fölött barátaira.
- Ne tőlem kérdezd… - vont vállat Xiumin.
Rám emelte hatalmas, barna szemeit, és szánalmasan fürkészte arcomat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hagyott ki egy ütemet a szívverésem, de a düh és a fáradság eluralkodott rajtam. Ökölbe szorított kezem most kiengedett, majd lassan az asztalon lévő pohár felé nyúlt. Egy percre sem vette le rólam a szemét, ahogy én se róla, így észrevétlenül ragadtam meg a jéggel teli poharat, és egy jól irányzott mozdulattal az egészet ráöntöttem.
- Így már igen. Most már kvittek vagyunk – mondtam, és elégedetten elsétáltam onnét.
Csapatársaiból kitört a nevetést, és tapsolni kezdtek. Az egész kávézó az ő nevetésüktől visszhangzott, na, meg persze a Taonak nevezett srác ordításától.
- Ne, haragudj, haver, de ezt megérdemelted! – nevetett Luhan.
- Mi? Meg a f.aszt! Megölöm! Hogy merészeli? Ez hideg! Ez… ez, ez a csaj egy elmebeteg barom! Ezt még megkeserüli! Hallod?! Ezt még nagyon-nagyon megbánod! – kiáltozott, miközben nevető barátai próbálták elcsitítani.
- Jól van, nyugi van, tesa. De te kezdted! Én mondtam, hogy ne kezdj ki vele, de hallgattál te rám? – törölte meg szemeit Kai.
- Te most az ő pártját fogod? Kapjátok be mindannyian, ez nem vicces! – tépte ki kezeit Sehun és Chanyeol szorításából – Most azonnal megölöm! – indult volna meg utánam, de ismét lefogták.
- Nyugodj már meg, te barom, ennyire ne húzd fel magad! Menj haza, oké? Még az kell, hogy valaki megsérüljön! – nézett szúrósan Kai barátjára – Ne kelts feltűnést, oké? Tudod, észrevétlennek kell maradnunk. Sőt, az lesz a legjobb, ha mindannyian megyünk most.
- Jó, jó, megyek már – azzal a tizenkét fős társaság lassan elhagyta a kávézót.
- Ne haragudjatok a haverom miatt, nehezen uralkodik magán és most nehéz időszakot él meg – lépett Dóri elé Baekhyun – Nagyon sajnáljuk, ami történt, reméljük, nem kevertünk bajba titeket.
- Ugyan, nem gond, nem ez az első ilyen eset, amit megéltünk – tűrte zavartan hajfürtjeit füle mögé.
- Mondd meg a barátnődnek, hogy nem akartuk felzaklatni, és többé nem fog találkozni ezzel a marhával.
- Megmondom neki. Mindenképp!
- Oké… - sóhajtott fel – Akkor… én most megyek. Azért sajnálom, hogy nem kóstolhattam meg a kávétokat. Majd legközelebb.
- Öööh… az előbb azt mondtad, hogy nem jöttök ide többet.
- Nem, azt mondtam, hogy az a marha nem fog idejönni többet. Azt nem mondtam, hogy én nem fogok.
- Igaz – mosolygott még mindig, de jól leplezte zavarát Dóri.
- Akkor további szép estét!
- Szia!

1. rész

1. rész

*MinSeo szemszög*

Újabb napra virradt, mi pedig álmosan hámoztuk le magunkról takarónkat, és hatalmasat ásítva támolyogtunk be a fürdőszobába. Míg én azon voltam, hogy leszenvedjem magamról a pizsamámat és megejtsek egy reggeli zuhanyzást, addig barátnőm, Dóri maximum hangerőn zenét kapcsolt és összeütött egy kisebb reggelit.
Minden átlagos napunk így indult. Bár már évek óta ezt az életmódot folytattuk, és minden egyes áldott reggel hét órakor keltünk, képtelenek voltunk hozzászokni a korai keléshez.
- Kávét! – csoszogtam be a konyhába, és leültem a már megterített asztalhoz.
- Úgy nézel ki, mint egy mosott szar – közölte nemes egyszerűséggel barátnőm.
- Mindig is szerettem az őszinteséged – eresztettem meg egy vigyort felé – De te sem panaszkodhatsz. Úgy bűzlesz, mint aki egy hete nem fürdött.
- Én még menthető vagyok, én még nem mosakodtam, ellenben veled… 
- Na köszi, én is szeretlek – haraptam bele a pirítósomba.
A reggelizés további része csendben zajlott. Jóformán mindketten néztünk ki a fejünkből, és tömtük magunkba a reggelit. Bármennyire is utáltunk kora reggel enni, muszáj volt, mivel sosem tudhattuk, hogy a nap melyik részén lesz rá időnk.
Mindketten ugyanabban a kávézóban dolgoztunk Szöul belvárosában. A forgalom hatalmas szokott lenni, néha még wc-re is alig van időnk elmenni, nem ám még egy percre leülni. Bár szerettük a munkánkat, és élvezettel csináltuk, azért örültünk volna, ha másra is marad időnk hétköznap. Sajnos reggeltől estig dolgoznunk kellett, a nap végére pedig örültünk, ha ágyba jutunk, így olyanok, hogy bulizás, vásárlás, mozizás csak hétvégén, esetleg a szabadnapjainkon adatott meg. Persze azért ennyi melózás rendes summát hozott, úgyhogy valamilyen szinten megérte ennyit strapálni magunkat.
- Mit írnak az újságban? – kérdeztem, mikor láttam, hogy Dóri épp az aznapi újságot olvassa.
- Nem sok mindent, csak a szokásosat – lapozott egyet, majd néhány perc csend után ismét megszólalt – Hmm.. Megint megöltek valakit tegnap hajnalban.
- Komolyan? Kicsodát?
- Valami fiatal csajszit, de nem írják, mi történt vele. 
- Hm… szegény lány…
- Ja. És a kávézónkhoz képest egy utcával feljebb történt. Wow! Akkor ezek szerint ma még forgalmasabb napunk lesz.
- Úgy néz ki. Alig várom, hogy már hazajöjjek, olyan fáradt vagyok – nyújtóztam egyet, majd felálltam az asztaltól – Menni kéne öltözni!
Mindketten visszaslattyogtunk a szobánkba, és egy fél órás öltözés, fogmosás, sminkelés, hajszárítás után teljes harci díszben léptünk ki a lakásunkból. Mindössze húsz perc sétára laktunk a munkahelyünktől, úgyhogy ez a reggeli kis séta igazán jól esett.

- Ahh, annyira fáj a fejem! – nyomkodta halántékát Dóri, miközben az utcákon sétáltunk.
- Van nálam fejfájás csillapító, majd adok, ha megérkeztünk.
- Oké. Lehet ez a reggeli zene-bömböltetés nem kellett volna.
- Hát lehet nem. Bár eddig mindig kiűzte az álmosságot a szememből, de most ez nem jött össze.
- Naja. Amúgy… kérdezhetek valamit?
- Persze, hogy nem – vigyorogtam Dórira.
- Ne nézz hülyének, de nekem nagyon furcsa manapság ez a sok haláleset. Mindig azt írják, hogy öngyilkosság, meg baleset, drogtúladagolás satöbbi, de… nekem ez olyan nem is tudom milyen. Nekem valami nagyon gyanús. Mármint nem akarom, hogy gyilkosság legyen vagy valami, de olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Nem nézlek hülyének, mert valahogy én is így érzek. Tudom, hogy nagyon sok itt a halálesetek száma, de az utóbbi időben mintha még több lenne. 
- Igen, nekem is ez a furcsa.
- És manapság sokkal paranoiásabb vagyok. Sokszor érzem azt, hogy követnek meg figyelnek minket, de lehet túl sok bűnügyi filmet néztem mostanság – próbáltam oldani a feszültséget, amit mindketten érzékeltünk, hisz gyorsabbra vettük a tempót.
- Nem lehet, biztos – kontrázott rá Dóri – De azért legyünk óvatosak, és lehetőleg ne járkáljunk el esténként sehová, főleg ne egyedül. Na, ne mintha olyan sokat eljárnánk.
- Hát jah. De most azt hiszem, koncentráljunk inkább a melóra. Hosszú napunk lesz – sóhajtottam fel, majd Dórival a nyomomban beléptem a már jól megszokott kávézóba.

Egész délelőtt szorgosan hordtuk ki a hűsítő italokat. A mai nap különösen meleg volt, a Nap olyan erőteljesen tűzött, mint még soha, így nem csoda, hogy rengetegen tértek be hozzánk akár egy pohár víz erejéig. Egy szabad percünk sem akadt, mindig tele voltunk; ha egy társaság elment, rögtön elfoglalta a helyüket egy másik, mi pedig már rohantunk is felvenni a rendeléseket. 
Csak délután kettő felé lankadt egy kicsit a tömeg, amikor mindenki hazament és a legnagyobb forróságot az otthonukban töltötte ventillátorok társaságában. Mi pedig beálltunk a légkondi alá, és vizes rongyokkal próbáltuk egy kicsit lehűteni magunkat.
- Rettenetesen meleg van… - nyavalyogtunk mindketten.
- Én ezt nem bírom már! – nyúlt Dóri egy pohár víz után.
- Én se. Miért nem küldenek mindenkit haza? Bezzeg mi tikkadjunk ki… ahj!
- De legalább most nincsenek annyian, mint fél órával ezelőtt. – jelentette ki Dóri, de ahogy ezt kimondta, nyílt a bejárati ajtó, és egy nagy fős társaság lépett be – Kellett nekem megszólalnom.
- Hát kellett… - sóhajtottam fel – Na, gyere, menjünk!

Bevezető

Dóri és MinSeo vagyunk, két átlagos lány, akik Dél-Korea fővárosában, Szöulban tengetik átlagos mindennapjaikat. Mindketten egy kávézóban dolgozunk, ami bár forgalmas és mindig van valami tennivaló, azonban az izgalom, a pezsgés hiányzik. Minden, ami a magunkfajta lányok életéhez tartozik, a miénkből teljesen kiveszett. A szürke hétköznapok rabjaivá váltunk. Bekebelezett minket az unalom.
Azonban egy nap felborul a rend, amikor néhány fiatal betér hozzánk, és az átlagos életünk többé közel sem lesz átlagos.
De vajon mit hoz magával ez a néhány fiatal? Szerelmet? Barátságot? Izgalmat? Fájdalmat? Szenvedést? Vagy netalántán valami olyat, amire még a legmerészebb álmainkba sem gondoltunk volna? Esetleg mindent egybevéve?
Nos, ha tudni akarjátok, tartsatok velünk…

Bemutatkozás^^

Sziasztok!
Ez a blog azért jött létre, mert elkezdtünk közösen írni egy történetet és úgy döntöttünk, szeretnénk ezt másoknak is megmutatni.
Rólunk röviden annyit, hogy Dórinak(19) és MinSeonak(18) hívnak, és már nagyon régóta barátnők vagyunk. Mindketten több éve írunk történeteket, novellákat, többféle műfajban is kipróbáltunk magunkat és eddig szerencsére pozitív visszajelzéseket kaptunk.
A történetről röviden csak annyit, hogy az egyik kedvenc együttesünkről, az EXO-ról fog szólni. Hogy kik lesznek benne, mi a történet műfaja, azt nem áruljuk el és a későbbiekben sem fogunk spoilerozni.
Mindketten reméljük, hogy lesznek páran, akik olvasni fognak minket és véleményt is írtok. Nagyon szeretnénk, ha kapnánk pár visszajelzést, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz. Várjuk az ötleteiteket, tippjeiteket, mindenféle gondolatot , ami a történet kapcsán megfogalmazódik bennetek.
Köszönjük, és jó olvasást kívánunk!

MinSeo és Dóri