1. rész

1. rész

*MinSeo szemszög*

Újabb napra virradt, mi pedig álmosan hámoztuk le magunkról takarónkat, és hatalmasat ásítva támolyogtunk be a fürdőszobába. Míg én azon voltam, hogy leszenvedjem magamról a pizsamámat és megejtsek egy reggeli zuhanyzást, addig barátnőm, Dóri maximum hangerőn zenét kapcsolt és összeütött egy kisebb reggelit.
Minden átlagos napunk így indult. Bár már évek óta ezt az életmódot folytattuk, és minden egyes áldott reggel hét órakor keltünk, képtelenek voltunk hozzászokni a korai keléshez.
- Kávét! – csoszogtam be a konyhába, és leültem a már megterített asztalhoz.
- Úgy nézel ki, mint egy mosott szar – közölte nemes egyszerűséggel barátnőm.
- Mindig is szerettem az őszinteséged – eresztettem meg egy vigyort felé – De te sem panaszkodhatsz. Úgy bűzlesz, mint aki egy hete nem fürdött.
- Én még menthető vagyok, én még nem mosakodtam, ellenben veled… 
- Na köszi, én is szeretlek – haraptam bele a pirítósomba.
A reggelizés további része csendben zajlott. Jóformán mindketten néztünk ki a fejünkből, és tömtük magunkba a reggelit. Bármennyire is utáltunk kora reggel enni, muszáj volt, mivel sosem tudhattuk, hogy a nap melyik részén lesz rá időnk.
Mindketten ugyanabban a kávézóban dolgoztunk Szöul belvárosában. A forgalom hatalmas szokott lenni, néha még wc-re is alig van időnk elmenni, nem ám még egy percre leülni. Bár szerettük a munkánkat, és élvezettel csináltuk, azért örültünk volna, ha másra is marad időnk hétköznap. Sajnos reggeltől estig dolgoznunk kellett, a nap végére pedig örültünk, ha ágyba jutunk, így olyanok, hogy bulizás, vásárlás, mozizás csak hétvégén, esetleg a szabadnapjainkon adatott meg. Persze azért ennyi melózás rendes summát hozott, úgyhogy valamilyen szinten megérte ennyit strapálni magunkat.
- Mit írnak az újságban? – kérdeztem, mikor láttam, hogy Dóri épp az aznapi újságot olvassa.
- Nem sok mindent, csak a szokásosat – lapozott egyet, majd néhány perc csend után ismét megszólalt – Hmm.. Megint megöltek valakit tegnap hajnalban.
- Komolyan? Kicsodát?
- Valami fiatal csajszit, de nem írják, mi történt vele. 
- Hm… szegény lány…
- Ja. És a kávézónkhoz képest egy utcával feljebb történt. Wow! Akkor ezek szerint ma még forgalmasabb napunk lesz.
- Úgy néz ki. Alig várom, hogy már hazajöjjek, olyan fáradt vagyok – nyújtóztam egyet, majd felálltam az asztaltól – Menni kéne öltözni!
Mindketten visszaslattyogtunk a szobánkba, és egy fél órás öltözés, fogmosás, sminkelés, hajszárítás után teljes harci díszben léptünk ki a lakásunkból. Mindössze húsz perc sétára laktunk a munkahelyünktől, úgyhogy ez a reggeli kis séta igazán jól esett.

- Ahh, annyira fáj a fejem! – nyomkodta halántékát Dóri, miközben az utcákon sétáltunk.
- Van nálam fejfájás csillapító, majd adok, ha megérkeztünk.
- Oké. Lehet ez a reggeli zene-bömböltetés nem kellett volna.
- Hát lehet nem. Bár eddig mindig kiűzte az álmosságot a szememből, de most ez nem jött össze.
- Naja. Amúgy… kérdezhetek valamit?
- Persze, hogy nem – vigyorogtam Dórira.
- Ne nézz hülyének, de nekem nagyon furcsa manapság ez a sok haláleset. Mindig azt írják, hogy öngyilkosság, meg baleset, drogtúladagolás satöbbi, de… nekem ez olyan nem is tudom milyen. Nekem valami nagyon gyanús. Mármint nem akarom, hogy gyilkosság legyen vagy valami, de olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Nem nézlek hülyének, mert valahogy én is így érzek. Tudom, hogy nagyon sok itt a halálesetek száma, de az utóbbi időben mintha még több lenne. 
- Igen, nekem is ez a furcsa.
- És manapság sokkal paranoiásabb vagyok. Sokszor érzem azt, hogy követnek meg figyelnek minket, de lehet túl sok bűnügyi filmet néztem mostanság – próbáltam oldani a feszültséget, amit mindketten érzékeltünk, hisz gyorsabbra vettük a tempót.
- Nem lehet, biztos – kontrázott rá Dóri – De azért legyünk óvatosak, és lehetőleg ne járkáljunk el esténként sehová, főleg ne egyedül. Na, ne mintha olyan sokat eljárnánk.
- Hát jah. De most azt hiszem, koncentráljunk inkább a melóra. Hosszú napunk lesz – sóhajtottam fel, majd Dórival a nyomomban beléptem a már jól megszokott kávézóba.

Egész délelőtt szorgosan hordtuk ki a hűsítő italokat. A mai nap különösen meleg volt, a Nap olyan erőteljesen tűzött, mint még soha, így nem csoda, hogy rengetegen tértek be hozzánk akár egy pohár víz erejéig. Egy szabad percünk sem akadt, mindig tele voltunk; ha egy társaság elment, rögtön elfoglalta a helyüket egy másik, mi pedig már rohantunk is felvenni a rendeléseket. 
Csak délután kettő felé lankadt egy kicsit a tömeg, amikor mindenki hazament és a legnagyobb forróságot az otthonukban töltötte ventillátorok társaságában. Mi pedig beálltunk a légkondi alá, és vizes rongyokkal próbáltuk egy kicsit lehűteni magunkat.
- Rettenetesen meleg van… - nyavalyogtunk mindketten.
- Én ezt nem bírom már! – nyúlt Dóri egy pohár víz után.
- Én se. Miért nem küldenek mindenkit haza? Bezzeg mi tikkadjunk ki… ahj!
- De legalább most nincsenek annyian, mint fél órával ezelőtt. – jelentette ki Dóri, de ahogy ezt kimondta, nyílt a bejárati ajtó, és egy nagy fős társaság lépett be – Kellett nekem megszólalnom.
- Hát kellett… - sóhajtottam fel – Na, gyere, menjünk!