18. rész

 

18. rész
*MinSeo szemszög*

Ideges voltam, és feszült, ahogy Tao mellett sétáltam a boltban, de próbáltam elnyomni magamban ezeket az érzéseket. Szerettem volna tudni, hogy mégis ki volt az, akit megölt és miért tette, de féltem, hogy nem olyan választ kapok, amit meg tudnék emészteni.
- Utálom, mikor ezt csinálod – fordult egyszer csak velem szembe Tao és gyanúsan fürkészte az arcomat – Mit akarsz tudni?
- Tessék? – kérdeztem vissza tetetve az ártatlan, és zavartan kaptam el a fejem róla.
- Van valami, amire kíváncsi vagy, csak nem mered megkérdezni. És ne hazudj nekem, mert látom rajtad, elég rosszul leplezed magad. Mit akarsz tudni?
Utáltam, hogy ilyen könnyen átlát rajtam, de akkor sem akartam feltenni a kérdést. Szívem az izgalomtól és a félelemtől dübörgött, és hiába akartam elcsitítani, nem engedelmeskedett.
Lekaptam még néhány dolgot a polcról, ami mellett álltunk, majd megindultam a kassza felé.
- Nincs semmi, amit tudni szeretnék – feleltem neki egyszerűen, és még én magam is meglepődtem nyugodtságomon.
- Ja, persze. Mondtam, hogy nekem ne hazudj – kapta el hirtelen a karom, és berántott az egyik sorba. Szemei dühödten villantak rám, én pedig megijedtem. Egy merő pillanatig egymás szemébe néztünk, majd végül elengedte a karom, de továbbra sem mozdult.
- Miért akarod tudni, hogy éppen mire gondolok? Tudtommal nem érdekellek – vágtam neki vissza, és láttam, ahogy arcára zavartság ült. Halványan elmosolyodtam magamban, hogy kifogtam rajta, aztán visszaöltöttem magamra a dühödt álarcomat – Különben meg csak szimplán nem tudok kiigazodni rajtad. Nemrég még ki akartál nyírni, az utóbbi napokban meg magadhoz képest rendes vagy.
- Nehogy azt hidd, hogy azért, mert most elkísértelek, és mert megmentettem az életed, már mindjárt barátok vagyunk. Ettől én még ugyanúgy utállak, és minden vágyam az, hogy holtan lássalak. Csakis a srácok miatt tűrlek el téged is meg a kis barátnődet – hajolt hátulról a fülemhez, és úgy suttogott – Az első adandó alkalommal, amikor lehetőségem lesz rá, és amikor a srácok hite meginog bennetek, én mindkettőtöket elteszem láb alól.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem ijedtem meg, mert megijedtem, de valahol legbelül pontosan tudtam, hogy ezt pont azért mondja, hogy megijesszen, és hogy magával elhitesse, hogy nem kedvel. Pedig kedvelt, és éppen ezért mentem bele a kis játékába.
- Féltékeny vagy? – fordultam vele szembe, mire ismét átsuhant az arcán a döbbenet. Értetlenül pillantott rám – Féltékeny vagy, mert úgy gondolod, hogy Dórival átvettük a helyedet? Ugyan Tao, ahogy te átlátsz rajtam, úgy én is átlátok rajtad. A kettőnk között az a különbség, hogy én pontosan tudom ezt, te viszont nem – megeresztettem egy győzedelmes mosolyt, majd a pénztáros felé fordultam.
- Ezt még nagyon megbánod – fúrta mélybarna, haragtól lángoló tekintetét az enyémbe, majd kikerülve engem, magamra hagyott.

*

Aznap többet nem is szóltunk egymáshoz Taoval. Ő bevonult a szobájába, én pedig a sajátomba és mindketten tettük a magunk dolgát.
Csak késő délután értek haza a többiek, aminek rettenetesen örültem, mert már kezdtem unni magam egyedül. Chanyeol elég pocsékul festett, rettentő fáradt volt, így ő el is vonult aludni. A többiek azt mondták, egész álló nap az új képességének irányítását próbálta megtanulni, ami a főnökünk szerint nagyon jól ment neki. Hihetetlenül gyorsan és ügyesen tanul, ami aznap éjszaka előnyünkre is vált.

*

Éjfél lehetett, amikor már mindenki javában aludt, kivéve két személyt. Dóri, amint éjfélt ütött az óra, kimászott az ágyból, és a nappaliba ment, ahol már Baekhyun várta.
- Bocsi, Minseo elég lassan aludt el – húzta el a száját, majd megölelte a fiút.
- Nem gond – simított végig a lány arcán, majd megcsókolta – Gyere, mutatok neked valamit.
Baekhyun kézen ragadta Dórit, majd a hátsó ajtón kimentek az udvarra. A ház mögött volt egy kisebb domb, ahol már ki volt terítve egy pokróc. Leültek rá, majd a fiú magához ölelte a lányt, aki fejét mellkasába fúrta.
- Úristen, olyan szép innen a kilátás – gyönyörködött Dóri, amikor körbenézett és rájött, hogy a dombról a környék egy részét be lehet látni. Az utcai lámpák és a Hold ezüstös ragyogása csak még inkább fokozták a romantikus hangulatot.
- Pont ezt akartam megmutatni neked – mosolyodott el Baekie – Mindig ide szoktam jönni, ha ki akarok kapcsolódni.
- Előbb is mutathattad volna – nézett szúrósan a fiú arcába, de azért elmosolyodott.
- Akkor még nem voltál a barátnőm – csókolta meg gyengéden.
Percek, talán órák teltek el, miközben egymást ölelve ültek a földön, gyönyörködtek a kilátásban és beszélgettek. Hűvös szél fújt, amitől Dóri libabőrös lett. Baekhyun ezt észrevette, és mosolyogva vette le pulóverét, és terítette rá a lányra, aki csak zavartan elpirult. A fiú közelében sosem tudott parancsolni érzéseinek, valahogy akkor mindig olyan kábultnak érezte magát.
Baekhyun ismét megcsókolta, majd óvatosan hátradöntötte Dórit a földön, fölé magasodott, és úgy csókolták tovább egymást. Lágyan simogatta a lány oldalát, aki karját összekulcsolta a fiú nyakában, és néha-néha beletúrt Baekhyun hajába. Dóri minden porcikája remegett, azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. Egyszerűen csak élvezte a pillanatot, a varázst, amit az imádott fiúval tölthetett. Az elmúlt időszak amúgy is kimerítő volt, így mindkettőjüknek kijárt egy kis pihenés és boldogság.
- Meddig akarjuk titokban tartani a kapcsolatunkat? – kérdezte Dóri nem sokkal később.
- Nem tudom, de ez olyan izgalmas. Mi lenne, ha addig nem mondanánk el senkinek, amíg le nem bukunk? – dörzsölte össze tenyereit a fiú, mire Dóri csak játékosan meglökte a vállát.
- Hát, akkor eddig tartott a móka – szólaltam meg a hátuk mögött, mire mindketten ijedten pattantak fel.
- Minseo? Te mit keresel itt? – kérdezték szinte egyszerre, én pedig csak jót nevettem ijedt arcuk láttán.
- Felébredtem, és nem voltál mellettem, úgyhogy elindultalak megkeresni és itt kötöttem ki. De mivel biztonságban vagy, és ha jól vettem le, épp a nagy romantikázást zavartam meg, akkor már itt sem vagyok – intettem nekik, majd vigyorogva hátat fordítottam, és visszasétáltam a dombról.
- Min! Ha el mered mondani akárkinek is, hogy mi együtt vagyunk, akkor… - szólt utánam Baekie, de nem tudta, mivel vágjon vissza.
- Akkor majd mi is elmondjuk, hogy te meg Tao kezdetek összemelegedni – fejezte be helyette Dóri, és elvigyorodott. Baekhyun először ledöbbent, majd ő is elvigyorodott, én pedig szúrósan néztem rájuk.
- Ez nem is igaz! Csak délután elkísért a boltba, mert nem volt itthon senki – mondtam, de továbbra sem hagyták abba a vigyorgást.
- Persze, persze, nem is tudom, ki áradozott róla egész este.
- Ó, én erről lemaradtam – mondta Baekhyun, majd nevetve odasétált mellém Dórival – Azért csak óvatosan Taoval, elég nagy állat tud lenni.
- Fejezd már be! – csaptam vállon, de aztán én is elnevettem magam – Túl sokat képzeltek kettőnkről, de nyugi, én nem árulom el a kis titkotokat.
Visszamentem a lakásba, majd nem sokkal később Dóriék is csatlakoztak. Még beszélgettünk pár percet, majd mind a hárman visszamentünk aludni. Épp leoltottuk a villanyt, amikor megszólalt a riasztó.
- Mi a halál? – ugrottunk fel egyszerre Dórival, és ijedten néztünk össze.
Fél perc sem telt el, amikor Kris és Baekhyun rontott be a szobánkba.
- Jól vagytok? – kérdezte Kris rémülten, mi pedig csak bólintottunk – Akkor jó. Gyertek gyorsan, le kell mennünk a nappaliba – rángattak ki minket az ágyból, mi pedig engedelmeskedtünk.
- Mi ez az egész? – néztünk körbe ijedten, ahol már mindannyian ott voltak és egy körben álltak, támadásra készen.
- Kai! Bármi történik, te azonnal elteleportálod őket innen! – adta ki a parancsot Baekhyun, és mellénk állította Kait, aki kezét a vállunkra helyezte.
- Mi van már? – kiáltottunk fel egyszerre Dórival, és fogtuk meg egymás kezét.
- Van valaki a lakásban. A riasztó csak akkor szólal meg, ha egy láthatatlan lény teszi be a lábát – vázolta fel a helyzetet Sehun.
Ha lehet, még jobban elöntött minket a félelem, és még szorosabban bújtunk egymáshoz. Kai mögöttünk állt, Kris és Baekhyun előttünk, a többiek pedig körülöttünk szétszórva.
- És most mit csinálunk? – kérdeztem remegő hangon, és belekaroltam a másik kezemmel Krisbe, aki egy lépést hátrébb lépett és átkarolta derekam.
- Várunk – mondta Tao, és vetett rám egy pillantást.
- De mire?
- Arra, hogy megmutassa magát, vagy tegyen bármiféle lépést, amiből tudjuk, hol van éppen – kapcsolta le a riasztót Luhan, majd visszaállt a helyére.
Kínzó lassúsággal teltek el a percek, néma csendben. Csak a szívverésünk dobogását és a lélegzetvételünket lehetett hallani. Dórira néztem, aki csendben könnyezett mellettem, mire még szorosabban megöleltem. Rettenetesen féltünk, mindannyian. Arra gondoltam, vajon ki lehet az, aki annyira akar minket, hogy egyedül képes idejönni?
- Chanyeol… - szólalt meg hirtelen mellettem Dóri, mire többen csendre intették, de nem hallgatott rájuk – Te meg tudsz süketíteni embereket, igaz?
Az említett és még néhányan ránéztünk, majd miután Channie bólintott egy aprót, folytatta:
- És azt nem tudod elintézni, hogy ne megsüketüljön, hanem hangokat halljon? Úgy értem, valami éles hangot nem tudsz a fülébe juttatni? Mert ha igen… - nem fejezte be, anélkül is tudtuk, mit akar mondani.
A fiúk összenéztek, majd Suho szólalt meg:
- Egy próbát megér. Jobb, mint a semmi.
Chanyeol a többiek háta mögé lépett, majd lehunyta szemeit. Koncentrált, mélyen magába nézett, kizárta a külvilágot. Izmai megfeszültek, erei kidagadtak, ahogy erőlködött. Fájdalmasan nyöszörgött, de nem adta fel. Az izzadság patakokban folyt róla, mellkasa fel-leliftezett. Egy erőteljes üvöltés szakadt ki belőle, majd térdre esett. Dórival oda akartunk sietni, de a srácok visszafogtak minket. Féltem, hogy valami baja fog esni, hogy valami komolyabb fog vele történni, de ezek szerint a többiek tudták, hogy minden rendben van. Valószínűleg így reagál valaki, amikor egy új képességben még nem jártas. Rossz volt nézni, ahogy Channie szenved, és teljesen kimerül, de sikerült elérni, amit akartunk.
Egy másik kiáltás szelte ketté a levegőt, közvetlen előttünk. Mindannyian odakaptuk a fejünket, és feszülten figyeltünk. Nem telt el néhány másodperc, és egy emberi test alakja kezdett el kirajzolódni, amely fokozatosan erősödött, végül megjelent előttünk az egész lény.
- Fejezd már be! – üvöltötte az illető, miközben a fejét fogva, a földön fekve ordítozott.
Chanyeol abbahagyta, és teljesen elgyengülve nyúlt el a padlón. Tao és Luhan odasiettek hozzá, és a kanapéra ültették, míg Lay, D.O., Xiumin és Chen az idegenhez léptek, és körbeállták.
- Eszedbe ne jusson a szökés, mert itt helyben megállítom a szívverésed – mondta Xiumin, és hogy bizonyítsa, hogy nem csak fenyegetőzik, megragadta az illető csuklóját, és megfagyasztotta az érintett területet. Az ismeretlen újból felüvöltött, mire Xiumin megszüntette a fagyást, de továbbra sem engedte el a kezét.
- Most pedig – guggolt le elé Chen, és megragadta a férfi nyakát – Áruld el, hogy ki vagy és hogy mit akarsz!

17. rész

17. rész
*MinSeo szemszög*

Baekhyun arcára kiült a meglepődöttség. Egyáltalán nem számított arra, hogy Dóri ezt fogja mondani, pontosabban csak mélyen legbelül remélte, hogy ez lesz a válasza. Dóri zavartan nézett a fiú arcába, majd miután amaz nem felelt, szemeit lesütve sóhajtott fel:
- Bocsi, ezt lehet nem kellett volna – érezte, ahogy teljesen elpirul, és már épp készült arra, hogy ő is aludni térjen, de Baekhyun megfogta csuklóját és magával szembe fordította.
- Ne haragudj – nézett mélyen a szemeibe, Dóri arcára pedig még jobban kiült a piros összes árnyalata. – Sajnálom, hogy kiakadtam, nem lett volna szabad. Ne értsd félre, nem vagyok féltékeny Chanyeolra, csak… azt hiszem, ez az utóbbi időszak kicsit kikészített idegileg és nem tudtam, hol áll a fejem.
- Semmi baj – húzta ki óvatosan kezeit a srácéból, miközben szíve hevesen vert. Zavarban volt a fiú közelségétől, az pedig még idegesebbé tette, hogy csak ketten voltak a konyhában – Örülök, hogy ezt megbeszéltük, de ha nem bánod, most megyek aludni, fáradt vagyok – nyomott el egy ásítást, mire Baekhyun mosolyogva bólintott egyet. 
Dóri már épp kilépett volna a konyhaajtón, amikor a fiú utána szólt.
- Egy valamit nem értek – mondta, és felállt az asztalhoz, majd Dóri elé sétált – Miért kerülgetjük egymást, amikor minden olyan nyilvánvaló?
- Mármint? – kérdezte remegő hangon Dóri, de pontosan tudta, mire gondol a srác, csak éppen… meg volt ijedve. Pontosan emlékezett még arra, amikor Baekhyun megcsókolta, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy az illető is emlékszik-e rá. Érezte, hogy ő sem közömbös a srác számára, mégis… nem tudta, hová tenni saját magukat. De ezzel nem csak ő volt így.
- Tudod… emlékszem a buli estéjére, amikor megcsókoltalak… - jött egy pillanatra zavarba Baekhyun is, de Dóri szinte ezt észre sem vette a saját izgalma miatt – És tudod… jó volt. 
- Hát… én… izé… én… - dadogta, de annyira összezavarta Baekhyun, hogy egy értelmes mondatot nem tudott összeszedni.
- És szeretném megismételni, ezúttal józanul – lépett közelebb hozzá, mire Dóri teljesen elhalkult. 
Ismét elpirult, és egész testében remegett, amikor a fiú kezeit derekára csúsztatta. Testük egymásnak simult, és ha Baekhyun nem tartja szorosan Dórit, ő biztosan összeesett volna. 
Lassan érintette ajkait a lány ajkaira, aki lehunyta szemeit és átadta magát az érzésnek. Lágyan, érzelmesen csókolták egymást. Dóri átkulcsolta kezét a fiú tarkóján, és teljesen belesimult az ölelésbe. 

*

Másnap már délelőtt indulásra készen álltunk a főnökünkhöz. Mivel Chanyeol teljesen maga alatt volt és szégyellte magát a viselkedése miatt, úgy döntöttünk, mindannyian elkísérjük. Vagyis ez lett volna az eredeti terv…
- Srácok, ne haragudjatok, de azt hiszem, én kihagyom ezt a kiruccanást – néztem rájuk fájdalmas arccal.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva Dóri – Tiszta sápadt vagy.
- Csak nem érzem túl jól magam, irtózatosan fáj a hasam – húztam el számat – Tényleg ne haragudjatok, de inkább ledőlök, hátha jobban leszek.
- Rendben, akkor itt maradok én is – huppant le a kanapéra Kris.
- Ugyan, nem kell – mondtam – Chanyeolnak nagyobb szüksége van a támogatásotokra. Megleszek egyedül is – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- De Tao… Egy házban akarsz maradni vele? A végén még neked esik. Szerintem ez nem túl jó ötlet.
- Ugyan, nem hiszem, hogy bántani akarna. Az utóbbi időben visszafogta magát. Ráadásul még alszik, én meg bezárkózom a szobámba. Észre se fogja venni, hogy itt vagyok – erősködtem – Nem kell aggódni, nem lesz semmi.
Nagy nehezen, de sikerült meggyőznöm őket, így a többiek útra indultak, én pedig visszafeküdtem aludni.

*

Néhány órával később megébredtem, de nem voltam jobban. Kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és kinyitottam a szekrényt, hogy keressek magamnak fájdalomcsillapítót, de csak az üres gyógyszeres dobozok néztek velem farkasszemet.
- Csodás – forgattam meg szemeimet – Melyik barom rakta vissza őket?
Megittam a vizet, majd visszamentem a szobámba, felöltöztem és a pénztárcámmal a kezemben az ajtó felé vettem az irányt. Már a kilincsen volt a kezem, amikor eszembe jutott, hogy nem mehetek ki az utcára egyedül.
- Óh, bakker – szitkozódtam magamban, és visszaslattyogtam a szobámba.
Próbáltam valamivel elterelni a fájdalmam, de képtelen voltam erre. Nagyon is kellett az a gyógyszer, de nem tudtam, hogy a többiek mikor érnek haza. Felhívni nem akartam őket, mert ki tudja, mit csináltak éppen Channievel, és nem akartam őket zavarni. Lehet, mégiscsak jobb lett volna, ha itthon marad valaki.
Nyöszörögve húztam fel lábaimat, és temettem arcomat térdeim közé. Ekkor hirtelen eszembe jutott egy másik és egyben őrült ötlet: Tao… Tao itt van valamelyik másik szobában, őt megkérhetném, hogy jöjjön el velem, de ezzel csak egy baj volt: hogy biztos nemet mondott volna. És bevallom, kicsit féltem is odamenni hozzá, és ilyenre kérni azok után, amiket tett. Erősen elgondolkoztam azon, hogy biztos jó ötlet ez, de mivel rettenetesen görcsöltem, muszáj volt próbát tennem.
Megkerestem a szobáját, majd egy nagy levegővétel után bekopogtam. Egy „gyere be” kiáltás után benyitottam. Az ágyában ült, laptopjával az ölében. A szívem hevesen vert és alig mertem ránézni. Még jobban megijedtem, amikor rám emelte hatalmas, sötét szemeit.
- Mit akarsz? – kérdezte bunkón, majd tekintetét ismét az ölében lévő gépre helyezte – Nem érek rá.
- Öhm… - nyeltem nagyot; valahogy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége – Fáj a hasam – mondtam, és legszívesebben elástam volna magam. Nem tudom miért, de zavarban voltam előtte. Tao csak felvont szemöldökkel nézett rám.
- És akkor most mit kezdjek veled? – kérdezte ismét nem túl kedvesen.
- Kéne gyógyszer – feleltem még mindig szűkszavúan, de hangom már nem remegett. 
- A konyhában van, a szekrényben, ha eddig nem tudtad volna.
Ekkor betelt a pohár, és az előbbi félénkség pillanatok alatt eltűnt belőlem. Kitártam az eddig résnyire nyitott ajtót, és csípőre tett kézzel néztem rá.
- Nem vagyok hülye, Tao. Szerinted, ha nem néztem volna meg, akkor itt lennék? – vágtam vissza – Tudod, elfogyott, mert egyesek megették – céloztam a múltkori bulira, amikor is Tao vagy három szem fájdalomcsillapítót is bevett.
- Akkor várd meg, míg hazajönnek a többiek, és ne nyavalyogj! Dolgom van! – förmedt rám, majd fejére húzta fülhallgatóját.
- Bazdmeg, menstruálok! – kiáltottam rá idegesen. Hihetetlen, hogy ő pillanatok alatt képes kihozni a sodromból. Olyan szívesen behúztam volna neki egyet… – Jó, tudod mit? Akkor majd egyedül megyek el abba a redvás boltba! – csaptam be dühösen az ajtót, és magamra kapva táskámat kisétáltam a lakásból.
- Idióta barom állat, hogy lehet valaki ennyire marha? Hogy lehet valaki ennyire nemtörődöm, ennyire szívtelen dög, és ennyire tahó? – morogtam az orrom alatt, miközben a kapu felé haladtam.
- Hallom ám, nem vagyok süket – szólalt meg mögöttem egy hang, mire ugrottam egyet.
- Te mit keresel itt? – néztem kerek szemekkel Taora, aki épp ekkor ért utol.
- Őnagysága nem boltba akar menni? – eresztett meg egy gúnyos mosolyt, és tovább indult.
- Nem kell eljönnöd, ha nem akarsz – néztem rá szúrósan.
- Hogyne, és akkor majd én leszek a hibás, ha történik veled valami. Úgyis szereted bajba sodorni magatokat – tárta ki előttem a kapuajtót, de nem szóltam vissza, csak fújtatva elhaladtam mellette. 
A boltig az utat néma csendben tettük meg. Semmi kedvem nem volt vele társalogni. Bármikor, mikor beszéltünk, mindig képes volt felhúzni és ezt rettenetesen utáltam. De ahogy észrevettem, az érzés kölcsönös volt.
Tao úgy jött mellettem, mint egy testőr; ha egy kicsit gyorsítottam, ő is gyorsabbra vette a tempót, ha lassítottam, ő is lassított. Nem tudom miért, de ettől mosolyogni támadt kedvem, bár ezt inkább magamba zártam. Élveztem a helyzetet, hogy igazodik hozzám, és hogyha bármi történik is, ő fog megvédeni. Furcsa volt ilyenekre gondolni, tudván, miket tett, de valahol legbelül mindig is tudtam, hogy Tao nem olyan gonosz, csak…
És ekkor eszembe jutott, amit Kris mondott: Tao is ölt embert. Hirtelen elöntött a félelem, hogy valójában egy gyilkossal sétálgatok az utcán, aki ugyanolyan veszélyes lehet, mint akárki más. Aztán fokozatosan felrémlett előttem az előző napi beszélgetés és a történtek: Chanyeol azért borult ki, mert a másik két embertől nem a képességét, hanem a gonoszságát vette át.
Taonak csak egy képessége van, és emellett gonosz. 
Akkor vele is ugyanez történhetett? És mégis mi vezette rá arra, hogy gyilkoljon?