7. rész

7. rész
*MinSeo szemszög*

Egy hatalmas, több méteres vaskapu tornyosult előttünk, de még mielőtt Dórival döbbenten összenézhettünk volna, kinyílt előttünk és egy óriási, körülbelül 3-4 emeletes ház tárult elénk. Szemeink tágra nyíltak és még a szánk is tátva maradt. Ilyen hatalmas házak csak a mesékben léteznek, vagy nem? 
A srácok mosolyogva nyugtázták elképedésünket, és karon ragadva minket vezettek beljebb. A kapu és a ház közötti úton néhány fa, rózsabokrok és megannyi édesen illatozó, színes virág nyújtózott az erősen tűző Nap felé, valamint egy hatalmas szökőkút okádta magából vízsugarait. Azt eddig is tudtuk, hogy a fiúk jóképűek, na de hogy még emellett gazdagok is? Most komolyan, miféle mesébe csöppentünk?
- A ház nem a miénk – szólalt meg Baekhyun, ezzel megcáfolva gondolatainkat – Úgy értem, nem mi vásároltuk vagy építettük. Örököltük.
- Áh! – mondta végül Dóri – Gyönyörű! 
- Az. Mintha csak álmodnék – ámuldoztam én is, miközben a lépcsőn felmentünk – És mindannyian itt laktok?
- Igen. Tizenkét főnek nagy lakás kell – nyitotta ki előttünk az ajtót Kris.
- Hogyhogy? Úgy értem, hogyhogy együtt éltek? Hogy jött ez az egész? – kíváncsiskodott Dóri.
- Ez bizony egy hosszú történet, amit majd egyszer elmesélhetünk, de röviden csak annyi, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Szinte testvérekként tekintünk egymásra – mondta Chanyeol.
Egy tágas nappaliba vezettek minket, ahol egy üvegasztal körül fotelok és bőrkanapék terültek el. Dórival ismét csodálkozva tekintettünk körbe, pedig nem volt nagy durranás a helység. Arra számítottunk, hogy majd minden aranyban és ezüstben fog ragyogni, ehelyett olyan volt, mint egy átlagos lakás, csak kicsit sokkal nagyobb. Kandalló, könyvespolcok, képek a falon és egyéb személyes tárgyak.
- Kértek valamit inni? – lépett elénk egy eddig még ismeretlen fiú – Hú, bocsánat, még be sem mutatkoztam. Suho vagyok.
Miután elfogadtuk az italokat, és Suho el is készítette őket, leültünk a nappaliba. Néhány perccel később mind a tizenkét tag megjelent, pontosabban csak tizenegy – Tao nem jött le köszönteni minket, nagy örömünkre. Volt egy olyan érzésem, hogy nem szóltak neki, nyilván, akkor egy késsel a kezében üdvözölt volna minket.
Mindenki bemutatkozott és beszélgetni kezdtünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ennyi sráccal fogunk megismerkedni, és mindenki ilyen kedves lesz.
- Najó, nekünk mennünk kell! – állt fel hirtelen Kai, Luhan, Sehun és Lay - Sziasztok lányok, és örülünk, hogy megismertünk bennetek. Még biztosan találkozunk! – köszöntek el, majd a bejárati ajtón távoztak.
- Körbe akartok nézni? – kérdezte Baek, mi pedig igent mondtuk.


*Kaiéknál*
- Oké, pontosan mit keresünk? – kérdezte Lay barátját.
- Nem tudom. Bármit. Volt itt valaki, amikor mi is itt voltunk – mondta Kai, és megindult Dóri szobája felé.
Szétszóródtak a lakásban, mindent alaposan átnéztek, de ügyeltek arra, hogy semmit se forgassanak fel, és mindent ugyanúgy hagyjanak.
- Na, találtatok valamit?
- Semmit – vont vállat Luhan – Nem voltam még itt, így fogalmam sincs, miben változhatott meg a lakás.
- Nyugtalannak tűnsz, Kai! – aggódva fürkészte Sehun az említett arcát – Bár megértelek, van valami furcsa illat a levegőben. Valami nem idetartozó. Valami… idegen.
- Jobb lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket. De most menjünk, túl feltűnő lesz, ha sokáig itt időzünk!

*Ismét nálunk*
Bár sok értelme nem volt körbenézni a lakásban, egyrészt, mert az akár több órába is telhetett volna, másrészt meg nem mindenki szobáját nézhettük meg, így jóformán csak a konyhába, a fürdőszobákba, és némelyikük hálószobájába kukkanthattunk be. Gyönyörű volt minden; különösen tetszett, hogy nem egyszínű volt az egész ház. Bár a fiúk szobája többnyire kék, szürke, sötétzöld és hasonló árnyalatú színekben pompáztak, a nappalit és a fürdőt inkább a világos színek, a sárga, a barack és a piros keverékei jellemezték.
- Hol van a mosdó? – kérdeztem, miután ismét a nappaliban voltunk és már a harmadik pohár narancslevet gyűrtem magamba. Válaszul egyszerre többen is a folyosó végére mutattak, amin jót nevettünk – Köszi.
Még mielőtt elérhettem volna a fürdőt, kivágódott előttem egy ajtó, és Tao lépett ki rajta.
- Te? – nézett rám kissé meglepve, engem pedig elfogott a rémület. 
Nem tudtam, mi fog most történni, de szerencsémre gyorsan kapcsolt az agyam, így kikerültem, és becéloztam a fürdőt. Azt hittem, sikerül leráznom magamról, de sajnos ő is kapcsolt, és elkapta a karom, így mielőtt beléphettem volna a mosdóba, berántott a szobájába, és becsukta az ajtót. 
- Mi a francot keresel itt? – szegezte nekem a kérdést, de kezemet egy pillanatra sem engedte el.
- Vendégségben vagyok Dórival – válaszoltam magamhoz képest határozottan – Elengednél végre, mert mindjárt bepisilek!
- Áh, szóval az a kis cafka barátnőd is itt van? – engedte el füle mellett kérésemet – Hmm, ez jó – ajkán széles vigyor terült el.
- Figyelmeztetlek, hogy a srácok mindjárt itt lesznek, és…
- Ugyan! Mire egyet pislantanak, végzek veled és a kis barátnőddel is.
- Hogy mi? Ne merészeld bántani Dórit, mert esküszöm, hogy…
- Mégis mit teszel? Mégis mit tudnál te tenni ellenem? – kérdezte flegmán, és egy nagyot lökött rajtam, aminek következtében a földön landoltam – Annyira naiv vagy.
- Te teljesen meg vagy húzatva? – hangom egy szinttel feljebb emelkedett, de rémületem egy cseppet sem lankadt. A földön csúszva hátrálni kezdtem, miközben ő egyre közelebb jött, azonban menekülésemben megakadályozott egy szekrény. Leguggolt előttem, és úgy tartotta velem a szemkontaktust. Arcán levakarhatatlan mosoly ült, szemei vadul villantak rám, s ujjaival lassan megérintette arcom, és fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Elrántottam fejem, mire ő felnevetett, majd leeresztette kezét.
- Milyen kid édes vagy… - mondta negédesen, amitől hányingerem támadt.
- Most komolyan, neked mi a halál bajod van? – hangom erőtlen volt és rekedt, úgy éreztem, mint aki homokot nyelt - Nem tettem ellened semmit, az istenért, mégis bosszút akarsz állni? És minek kevered bele Dórit, ő mégis mit tett ellened? Csak próbált megvédeni, ahogy egy barátnő tenné, erre még neked áll feljebb? Akadj már le rólunk, könyörgöm!
Nem felelt, csak hatalmas, sötét szemeivel méregetett. Bizonyára élvezte a pillanatot, hogy ki vagyok neki szolgáltatva, és nem tudok semmit se tenni. Azon agyaltam, vajon hol késnek már a többiek, ennyi idő alatt rég ideérhettek volna. Biztosan tudják, hogy történt valami, hisz az ajtó elég hangosan vágódott be, arról nem beszélve, hogy ennyi idő alatt régen végeznem kellett volna a pisiléssel. Tulajdonképpen mennyi idő is telt el?
Zavarba jöttem, amikor Taora néztem. Arcom vérvörösre váltott, de nem kockáztattam. Megrémített a közelsége, de ugyanakkor valami furcsa kábulatot is éreztem. Szemei baljóslatúan csillantak fel, de ugyanakkor mintha nyugalmat tükröztek volna. Az egész lénye valahogy más lett, hiába tudtam, hogy mennyire dühös és mennyire utál, és hogy szívesen letépné a fejem. De ahogy ott volt előttem, és engem nézett, a félelmem lassan alábbhagyott, és akkor jöttem rá, hogy igazából sosem féltem tőle.
- Tudod mit? – mondtam végül – Tegyél velem, amit akarsz. De most komolyan! Itt vagyok, csak te meg én, egy pillanat alatt végezhetsz velem. Esélyem sincs a menekülésre.
Egy pillanatra meglepte bátorságom és ez a kijelentésem, de nem hagyta kiülni az arcára.
- Nem, az túl könnyű lenne. Azt akarom, hogy szenvedj, és lassú halálban legyen részed.
- Nem, Tao, te nem ezt akarod. És tudod, miért? Mert valójában nem ilyen vagy. A bűntudat és az, hogy a srácok sosem bocsátanának meg, ez a kettő az, ami miatt képtelen vagy bármit tenni. És tudod, mi bosszant téged a legjobban? Hogy rám akarsz ijeszteni, azt akarod, hogy féljek tőled, hogy az életemért könyörögjek, de ez nem jön össze.
Tudtam, hogy ezzel csak még jobban felbőszítem, de kezdtem beleunni ebbe az egész játékba. Bántotta Dórit, és bántotta Donghwat, mindezt ok nélkül. Ha nem zárjuk ezt le, mégis meddig fog elmenni? Mikor adja fel végre?
Még mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó hatalmas robajjal csapódott ki. Tao felpattant, de egyből érte is őt a következő sokk. Dóri odaugrott elé és egy hatalmas pofont kevert le neki. Tao megtántorodott és kis híján elvesztette az egyensúlyát.
- Ezt azért kaptad, mert bántottad MinSeot! – mondta ingerülten, majd még egyet behúzott neki – Ezt pedig Donghwa miatt! – kiáltott rá, majd fújtatva nézte a fekete hajú fiút - Megértem én, hogy nehéz időszakon mész keresztül, bár nem tudom, mi az és nem is akarom tudni, de ez nem jogosít fel arra, hogy másokkal így bánj! Felnőtt ember vagy, tanulj már meg viselkedni, és ne gyerekek módjára intézd el a dolgaidat! Ráadásul képes lennél egy lányt bántani? Ebben minden más megmutatkozik, csak az nem, hogy mennyire vagy tisztességes! – köpte egyenesen az arcába a szavakat, majd még egyszer csattant a tenyere a fiú arcán – Ezt meg csak úgy, hátha a kettő nem volt elég!
Tao köpni-nyelni nem tudott, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel, teljesen lesújtva állt egy helyben. Sajgó arcát simogatva meredt Dórira, de még azt is elfelejtette döbbenetében, hogy álarcát stabilan tartsa; hagyta, hogy a meglepődöttség kiüljön minden arcizmára, így most az egyszer mást is láthattunk róla a dühön és a vagányságán kívül.
De nem csak ő lepődött meg; mindannyian kikerekedett szemekkel néztük a jelenetet. Dóri úgy állt ott, mint egy kőkemény betonfal, és csak azután kezdte el fájlalni kezét, miután Taot kikísérték a többiek.
- Hogy az isten verje meg, ennek milyen kemény feje van! – szitkozódott Dóri, miközben kezét dörzsölgette.
- Jól vagy? – guggolt le mellém mindeközben Kris, majd segített felállni – Megütött? Bántott téged? Tett valami olyat, amit nem akartál? – kérdezte aggódva, de csak a fejem ráztam.
Dóri odajött hozzám, majd megölelt, én pedig remegve bújtam karjaiba. Nagyon sóhajtottam, és már csordultak is ki a megkönnyebbülés könnyei. Talán nem féltem tőle, de rendesen rám ijesztett és egy pillanatig valóban úgy éreztem, bántani fog. De most már biztonságban éreztem magam.
- Sajnáljuk, lányok, el kellett volna őt küldeni innen – húzta el a száját Baekhyun – Nem tudom, mit kéne vele csinálnunk, már próbáltunk beszélni vele, de nem hallgat ránk.
- Hát… most mondanám, hogy nem baj, de egyhuzamban már vagy négyszer tuti ránk támadt… Komolyan nem értem, mi baja van… - mondta Dóri – De még egy ilyen húzás, és még nagyobbat fog kapni! – mindannyian felnevettünk.
- Én hősöm! – öleltem meg ismét, majd a fülébe súgtam – Sajnos nem tudom leápolni a kezedet, mert még mindig remegek, de biztos vagyok benne, hogy Baekhyun szívesen bevállalja.