53. rész

 
 

53. rész
*Minseo szemszög*

Mind a négyen az ajtó felé kaptuk a tekintetünket, ahol ott állt Kyuhyun és Hyunseung, arcukon a már jól megszokott ördögi félmosollyal. Hyunseung felkattintotta a villanyt, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Kris ijedten fordult felénk, majd egy gyors mozdulattal hasba könyökölte Kyuhyunt, de abban a pillanatban Hyunseung ugrott oda egy késsel a kezében, amit Kris nyakának szegezett.
- A helyedben nem próbálkoznék ilyenekkel, mert a végén bajod esik – markolt bele a hajába, és a késsel a szeme felé közelített – Vagy mondjam azt, hogy valamelyik lány fog megsérülni?

Kris alig láthatóan megrázta a fejét, majd néhány perccel később már ő is ott csücsült mellettünk egy székhez kötözve.
- Jól vagy? – kérdezte tőle Dóri, de Kris továbbra sem válaszolt, csak bólintott egyet. Bizonyára még most is bűntudata volt, amiért ezt tette.
- És akkor most… - köszörülte meg a torkát Hyunseung – Beszélgessünk egy kicsikét, ha már így összegyűltünk – nekitámaszkodott az ajtónak, miközben a kezében lévő kést dobálta.
- Nincs miről beszélgetünk – csúszott ki a számon, mire Hyunseung felnevetett.
- Édes vagy! Remélem, az ágyban is ilyen harapós leszel – kacsintott rám, amitől nekem egyből felfordult a gyomrom és inkább elfordítottam a fejemet.
- Szóval… Jó kis terv volt, amit ti ketten kieszeltetek – mutatott Kyuhyun a főnökre és Krisre, miközben fel-alá járkált előttünk – Csak sajnos elbénáztátok. Komolyan ketten akartatok támadni ellenünk? Apucit elfogjuk, ez a vakarék meg beépül közénk? Ugyan már! Azt hittétek, ennyire idióták vagyunk? Túl könnyen fogtuk el, ami már felettébb gyanús volt. És Kris… azt hitted, nem láttunk még? Azt hitted, ilyen könnyen elhisszük, hogy csatlakozol hozzánk? Szerinted ki lenne képes otthagyni a barátait? Mindvégig tudtuk, hogy mit akartok.

Ahogy ránéztem a főnökre, dühöt láttam a tekintetében, Kris arcán pedig megbánást. Mégis, mikor a gondolataiba olvastam, tudtam, hogy mindez csak színjáték. Nem, nem csak ketten jöttek, a főnöknek vannak ismerősei, akik a segítségünkre fognak sietni. Már csak az volt a kérdés, mégis mikor.
- Mi a halált akartok tőlünk? És meddig szándékoztok minket itt tartani? – néztem rájuk dühösen.

Szerettem volna megütni őket, még ha tudtam, mennyire is veszélyesek. De a tudat, hogy őket nem ilyennek ismertem, hogy Changmin és Jiyong jó emberek… Hogyan történhetett meg mindez? Miért nem vettük észre korábban? Ha figyelmesebbek vagyunk, akkor ez sosem történik meg. Akik az életünkre akartak törni, akik ezt a sok bajt hozták ránk, mindvégig ott voltak a közelünkben, ott voltak mellettünk, a barátaink voltak! És mi ebből semmit sem láttunk…
- Ezt egy picit később. Én a helyedben arról érdeklődnék, mégis miért lettünk ilyenek? – Hyunseung odalépett a főnök mellé, majd a kés élét végighúzta az arcán, melynek nyomán vér serkent ki. – Én a helyetekben tőle kérdezném.

Dórival szinte egyszerre néztünk rá, míg Kris továbbra is csak egyenesen meredt előre. Bizonyára ő már ismerte a történetnek ezt a részét.
- Ez nem az én hibám volt! – kiáltotta a főnök, mire Hyunseung arcon csapta.
- Óh, dehogynem! Veled kezdődött minden… – suttogta az arcába, majd megpördült és visszasétált az ajtóba.
- Mi történt? – kérdezte remegő hangon Dóri.

A főnök ránk nézett, majd tekintete Kyuhyunra és Hyunseungra tévedt.
- Hyunseung öt éves volt, Kyuhyun pedig hat, amikor a képességeik először jelentkeztek. Akkoriban én is fiatal voltam, és mivel én se voltam még tisztában ezekkel a dolgokkal, megijedtem. Úgy gondoltam, ha elhagyom őket, akkor a képességük megreked és egy idő után elveszik. Azonban nem ez volt a legfőbb ok, amiért elváltunk az első feleségemmel. Egy nap korábban értem haza a munkából, és ő épp egy másik férfival hempergett az ágyunkban. Kiderült, hogy ez nem csak egy egyszeri alkalom volt, hanem a hátam mögött folyamatosan megcsalt. Ezért váltunk el, nem a képességetek miatt.

Hyunseung és Kyuhyun úgy meredt a főnökre, mintha kísértetet láttak volna. Azt hiszem, most hallották először a való igazat, amit nehezükre esett elhinni. Mindvégig úgy éltek, hogy az apjuk azért hagyta el, mert megijedt, akárcsak Tao esetében.
- Hazudsz! – kiáltott rá Kyuhyun és belerúgott a szekrénybe.
- Ez az igazság. Azért nem tudtatok erről, mert anyátokkal nem akartunk titeket ilyennek kitenni. Két kisgyereknek mégsem mondhattuk el az igazat, hogy az anyjuk egy kurva volt. Az eredeti terv az lett volna, hogy azt mondjuk, kiszerettünk egymásból, de anyátok természetesen bekavart. Én Kínába utaztam, mert ott kaptam állást, így nem tudtam elköszönni tőletek, anyátok pedig beetette veletek, hogy utállak titeket. Gondolom azt a sok levelet, képeslapot és ajándékot sem kaptátok meg, amiket küldtem, igaz? Kerestelek titeket hosszú éveken át, de sosem találtalak meg…
- Ezt csak most találod ki! – Kyuhyun egyre jobban kezdte elveszíteni a fejét. Odalépett a főnökhöz, és két kezét a nyakára fonta, úgy beszélt hozzá. – Az a kurva nagy igazság, hogy egy beszari alak vagy és kibaszottul nem érdekeltünk téged! Inkább a szarban hagytál minket, mert te egy utolsó, mocskos kis senkiházi vagy! Minden a te hibád! Te hagytál el minket, amikor szükségünk lett volna rád, szóval ne merd azt mondani, hogy magunk miatt lettünk ilyenek!
- Nyugi, tesó! – Hyunseung óvatosan megveregette testvére hátát, aki bár forrt a dühtől és legszívesebben kitépte volna az apja szívét, ennek hatására igyekezett megnyugodni. Most ő állt be az ajtóba és nagyokat lélegezett.
- Kína… Tehát Kínában éltél. Gondolom ott újra megházasodtál, nem igaz? – vette át a szót Hyunseung és most ő kezdett el járkálni.
- Igen. Néhány évvel a válás után összejöttem az egyik munkatársammal és született egy fiúnk, Tao. Azonban amikor neki is mutatkozni kezdett a képessége, otthagytam őket. Igen, bevallom, akkor megijedtem, mert féltem. Neki sokkal erősebbnek bizonyult az ereje, amivel nem tudtam mit kezdeni. Hiba volt elhagynom őt.
- Szóval a kis vakarék is úgy végezte, mint mi… Ez vicces.
- Miután elváltam, visszajöttem Koreába. Ismét megházasodtam, de a feleségemnek már volt két lánya, és azóta velük élek. Ennyi a történetem, ha érdekel. Taoról az egyik barátom gondoskodott, de rólatok sehogy sem tudtam.
- Tao… Istenem, milyen régen hallottam már ezt a nevet. A kis rohadék – szitkozódott Hyunseung és arcára undor ült ki.
- Honnan ismered te Taot? – kérdeztem döbbenten.
- Soha nem fogod megkapni Taot! – emelte rá tekintetét Kris és olyan gyűlölettel nézett Hyunseung szemeibe, mint még soha.
- Dehogynem. Ez az egész róla szól, és véghezviszem a tervünket!
- Mégis mi köze mindennek Taohoz? – Dórival szinte egyszerre tettük fel a kérdést.
- Meséld el nekik, Kris!
- Emlékeztek még, hogy Tao úgy vált gonosszá, hogy a lányt, akit szeretett, véletlenül lelökte a lépcsőn és meghalt. Ez a lány valójában Hyunseung barátnője volt.
- Tessék?! – döbbenetünkben csak ennyit bírtunk kinyögni. Olyan sokként ért ez az egész, hogy képtelen voltam akármi mást mondani.
- Bizony. Hyorin az én barátnőm volt. Tudtunk Taoról, hogy ki ő és azt akartuk, hogy csatlakozzon hozzánk. Ezért megkértem Hyorint, hogy csábítsa el és kérje meg, hogy álljon át a mi oldalunkra. De Tao túl makacs volt és megölte őt. Ezért pedig bosszút érdemel!
- De hát baleset volt! Nem akarta megölni! – szabadkozott Dóri.
- Nem érdekel! Ha szót fogad, nem történik meg mindez!
- Te egy elmebeteg vagy – jelentettem ki – Azt hiszed, hogy apád miatt lettetek ilyenek? Ki kért meg titeket arra, hogy a képességeteket rossz dolgokra használjátok? Lehetettek volna normálisak, és az erőtöket jó dolgokra is fordíthattátok volna, de neeem, ti inkább megöltétek azokat, akiknek volt képessége és még csodálkoztok? Minden a ti hibátok! Ti szúrtátok el, senki más. És Tao… ugyanazon ment keresztül, mint ti, talán rosszabb is volt neki, hisz ő egyedül nőtt fel, ti pedig ott voltatok egymásnak, ő mégsem tett ilyeneket. És bosszút akartok állni rajta egy véletlen baleset miatt? Ez már mindennek a teteje! Mikor fogjátok fel végre, hogy mindenről ti tehettek? Ha valakit okolni akartok a történtekért, akkor azok ti vagytok!
- Fogd be a szád, te rohadt kurva! – olyan erővel csapott arcon, hogy kis híján én is felborultam a székkel. Hyunseung belemarkolt a hajamba, és úgy üvöltözött velem. – Te az ég-világon semmiről sem tudsz! Neked itt nincs jogod beszélni, megértetted?! Az apánk hagyott el, a képességünk pedig emiatt kezdett rossz irányba fordulni és miatta hatalmasodott el rajtunk, és amikor Tao megölte Hyorint, minden rosszabb lett!
- Nem, ez akkor is a ti hibátok. Bármit mondasz, tudod, hogy igazam van. Különben miért létezne Jiyong? Ő az a feled, aki tudja az igazat és az egyetlen jó, ami megmaradt belőled. Nem tudsz megküzdeni a bűntudattal, nem tudod feldolgozni, hogy valójában megmenthetted volna saját magad. Csak sajnáltatod magad, és ezt te is tudod.
- Jiyong többé nem létezik – sziszegte arcomba, majd elvágta a késsel a köteleket, és a hajamnál fogva felrántott. Dóri sírni és sikítozni kezdett, Kris és a főnök pedig ordítoztak, de Kyuhyun mindegyiküket megütötte, Dóri pedig az őt ért ütéstől elvesztette az eszméletét.

Hyunseung nekivágott a falnak, és két kezemet fejem fölé szorította, testének teljes súlyával pedig a falnak szegezett. Mozdulni sem bírtam és rettenetesen megijedtem. Egész testemben remegtem, a könnyeim patakokban folytak. Reméltem, hogy Jiyong visszatér, de túl messzire mentünk. Ő már régen nem volt ott, vagy ha még ott volt, Hyunseung minden erejével elnyomta őt. Ki tudja, hány embert ölt már meg, akiknek a gonoszsága benne volt. Ennyi negatív energiától sosem fog megszabadulni se ő, se Kyuhyun. Az egyetlen megoldás, ha megöljük őket. De ki fogja ezt megtenni? Hol van már a segítség?
- Tao megölte Hyorint… éppen ezért én is meg fogom ölni az ő barátnőjét! – felemelte a kezében lévő kést, és ahogy a tárgy irányába fordítottam a fejem, megcsillant rajta a fény.