2015. április 17., péntek

51. rész



https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/3f/6c/4f/3f6c4f6b728d2cde77284e82fe2cbb7b.jpg


51. rész
*Minseo szemszög*
 
Amikor magamhoz tértem, nem tudtam felfogni, hol vagyok. Sűrű pislogások közepette nyitottam ki szemeimet, de csak a félhomály fogadott. Iszonyatosan sajgott a fejem, az egész nyakam, és a kezeim is furcsamód zsibbadtak. Tudtam, hogy az ágyamban kell lennem, így amikor kísérletet tettem arra, hogy megforduljak, képtelen voltam rá. Nem bírtam mozdulni.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem otthon vagyok, nem a szobámban, nem az ágyamban és Dóri sincs sehol.
Ijedten emeltem fel a fejem és tekintettem körbe. Túl sötét volt, de azt meg tudtam állapítani, hogy egy székben ülök, a kezeim pedig hátra vannak kötve. Arcomról vér csordogált, bizonyára akkor, amikor leütöttek.
De kik? És hol vagyok most? És hol van Dóri?
- Dóri! – szólítottam meg barátnőmet, de hangom rekedt és halk volt. Nyeltem egy nagyot, de ez olyan érzés volt, mintha torkomban sivatag lenne – rettenetesen ki volt száradva. Mégis mióta vagyunk itt? – Dóri! – ezúttal sikerült hangosabbnak lennem.
Válasz azonban nem érkezett.
Igyekeztem feltérképezni a helységet, ahol fogva tartottak minket, de ez nem volt egyszerű. Arra sikerült rájönnöm, hogy egy üres szobában vagyunk, és hogy az ablakokat sötétítő függöny takarta, de hogy hol van ez a hely, azt már nem tudtam. Bárhol lehettünk.
Percek elteltével a szemem hozzászokott a sötétséghez, és ekkor sikerült észrevennem, hogy alig egy karnyújtásnyira tőlem ott van Dóri. Ő is hasonlóképpen egy székhez volt kötözve, de nem volt magánál. Kétségbeesetten próbáltam valahogy közelebb ugrálni hozzá a székkel, de nem sikerült.
- Dóri! Kérlek, ébredj fel! – mondogattam megállás nélkül, egyre hangosabban. Attól féltem, sosem tér magához, de hosszú percek elteltével lassan ébredezni kezdett.
- Mi történt? – kérdezte rekedtes hangon, mikor felemelte fejét és tekintetünk találkozott.
- Azt hiszem, elraboltak minket – suttogtam magam elé, és fejemet az ajtó irányába fordítottam.
Dóri ijedten tekintett körbe, arca teljesen elsápadt és szemeibe könnyek gyűltek. Tudtam, hogy pánikrohamot fog kapni, ha nem teszek valamit. Noha ő volt az, aki a képességével nyugtatni tudott másokat, saját magára nem volt hatással.
- E-elraboltak minket? Mégis kik? Ugye… ugye nem ők? Ugye nem azok, akik elől menekülünk? – rémülten nézett rám, és ez a félelem kezdett rám is átragadni.
- Nem tudom. Én úgy emlékszem… Baekhyun és Tao azt mondta, hogy mehetünk, minden oké és… onnantól se kép, se hang – emlékeztem vissza az utolsó dologra. Ennél többre nem voltam képes.
- Mégis mióta lehetünk itt?
- Szerintem nem olyan régóta. Este lehet még, legalábbis a sötétségből erre következtetek.
- Te jó ég, és mi van a fiúkkal? Miért mondták, hogy mehetünk, ha közben nem? Úristen, ugye nekik nem esett bajuk?
- Nem tudom, remélem nem. Bár… azt hiszem… nem az ő hangjukat hallottuk.
- Nem az övéket? Azt akarod mondani, hogy valaki más volt, hogy… ők voltak?
- Igen, pontosan. Talán ez a képességük, hogy tudnak olyan hangon beszélni, mint mások.
- Vajon a fiúk észrevették, hogy eltűntünk?
- Nagyon remélem, hogy már keresnek minket. De az is lehet, hogy elkábították őket és reggelig fel se kelnek.
- Mégis hogyan jutottak be a házba? Biztonságban voltunk! Riasztóval van felszerelve a ház, hogyan juthattak akkor be?
- Lehet... tudnak alakot váltani. Ajh, fogalmam sincs, de ki kell innen jutnunk mielőbb!
- Mégis hogyan? Azt se tudjuk, hol vagyunk, és hogy kik raboltak el és hogy hányan vannak!
- Ez igaz. De meg kell próbálnunk. Nem maradhatunk itt.
Mielőtt akármit is tehettünk volna, az ajtó hirtelen kinyílt. Éles fény szűrődött be, mi pedig ösztönösen csuktuk be szemünket. Dulakodás hangját hallottuk, léptek tompa puffanásait, és bármennyire is szerettük volna tudni, mi történik, nem láttuk. Aztán a világosság megszűnt, és ismét minden csöndes és sötét lett.
Óráknak tűnő, hosszú másodpercek teltek el, mire a szemünk ismét megszokta a sötétséget, és mikor magam mellé pillantott, egy idegent véltem felfedezni.
- Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon.
- Minseo? Te vagy az? – jött egy ismerős férfihang, majd előredőlt, hogy a másik oldalamon Dórira is rápillanthasson – Dóri?
- Igen, mi vagyunk – válaszolt barátnőm.
- Én a főnökötök vagyok. Ti mit kerestek itt?
- Elraboltak minket.
- Mi? Mégis hogyan? De hisz otthon voltatok, nem?
- Igen, de azt hiszem, kicselezték a srácokat. Maga mit keres itt? És hová tűntek azon a napon Krissel? És mi van Krissel, ő hol van? – tettem fel sorban a kérdéseket.
- Azt hiszem, engem is elfogtak – sóhajtott fel, és próbálta kiszabadítani kezeit a fogságból, mindhiába. – Azért jól vagytok?
- Persze, de hol van Kris? – kérdezte most már Dóri is.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudja? Együtt léptek le, nem? Akkor meg mégis hová ment?
- Úgy volt, hogy együtt kapjuk el a tetteseket, de Kris… nos Kris, azt hiszem átállt hozzájuk.
- Hogy mi? Mégis miért? És mi a francért akartátok ti ketten elintézni ezt az egészet? Nem lett volna egyszerűbb, ha minket is beavattok?
- Sajnálom lányok. Nem tudom, miért tette ezt és…
Mielőtt befejezhette volna mondanivalóját, ismét nyílt az ajtó. Legnagyobb meglepetésünkre azonban egy ismerős alak lépett be rajta.
- Kris?! – Dórival szinte egyszerre kiáltottunk fel, de döbbenetünkben ennél többre nem voltunk képesek.
Kris megállt az ajtóban, végignézett rajtunk, majd távozni készült, de rákiáltottam.
- Kris! Ne hagyj itt minket!
Megállt. Háttal nekünk megállt, majd visszalépett és becsukta az ajtót. Felénk fordult, de arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
- Miért tetted ezt? Tényleg… átálltál hozzájuk? – kérdezte remegve Dóri, és könnyei egyből utat törtek maguknak.
De válasz nem érkezett.
- Kris, kérlek… mondd, hogy ez valami vicc. Mi folyik itt? Kérlek, engedj el minket! Senkinek sem ártottunk, akkor meg mégis miért kell itt lennünk?
Ugyancsak nem felelt. Arcát továbbra sem láttam teljesen tisztán, és megijesztett, hogy nem tudom, mit gondol, mit érez.
Miután mindannyian csendben meredtünk rá és vártuk a válaszát, ő ismét megfordult, kinyitotta az ajtót, de a főnökünk utána kiáltott.
- Most tényleg itt hagysz minket? Kris, az istenért is! A barátaid voltunk! Mindannyian! Nem érdekel, miért tetted ezt, de legalább a lányokon segíthetnél! Tudod jól, hogy Dóri pánikbeteg és hogy Minseonak még mindig fáj a feje a képessége miatt! Nézz már rájuk, a francba is! Legalább a sebeiket elláthatnád, vagy az ablakot kinyithatnád!
Kris ismét megdermedt. Szerencsénkre visszajött, de beszélni továbbra sem beszélt. Szótlanul lépett oda az ajtó melletti asztalhoz, ami csak ekkor tűnt fel, hogy ott van, majd töltött egy pohárba vizet. Először Dórit itatta meg, majd engem. Az üres poharat visszatette az asztalra, majd egy nagyon kicsit elhúzta a függönyt, de mielőtt távozhatott volna, még utána szóltam:
- Én hiszek neked, Kris. Ismerlek és tudom, hogy ez nem te vagy. Bármi is ez az egész, sem én, sem a többiek nem fogják hagyni, hogy elhagyj minket. Vissza fogunk hozni, Kris!
Noha háttal volt nekünk, valamiért éreztem, hogy szeretne ránk nézni és mondani valamit, de végül nem tette. Kilépett az ajtón, és nem jött többet vissza.
- Én ezt nem hiszem el… Ez az egész csak egy álom, ugye? – Dóri sírni kezdett mellettem.
Szerettem volna átölelni és megvigasztalni, de nem tudtam. Ahogy hallgattam őt, az én könnyeim is folyni kezdtek. Hát ennyi lett volna? Komolyan így végezzük? Hónapok óta menekülünk, és komolyan az egyik barátunknak kell hátba szúrnia? Komolyan úgy kell meghalnunk, hogy nem tudjuk, miért? Mert nem tettünk semmit, és biztos voltam abban, hogy nem fognak minket életben hagyni.
- Lányok… én nagyon sajnálom… - próbált a főnökünk valamit mondani, de aztán rájött, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat.
- Minseo… ugye beleláttál Kris fejébe? – kérdezte Dóri, de csak megráztam a fejem.
- Nem… nem láttam a gondolatait… azt hiszem, elvesztettük…
Ott ültünk hárman a szobában, a félhomályban és tehetetlenek voltunk. Elraboltak minket, de nem tudtuk, kik és hogy a srácok keresnek-e minket. Ha keresnek, vajon mennyi idő kell nekik, mire megtalálnak? Vajon kicsúsznak az időből vagy sikerül megmenteniük? Mi van, ha ők már nem is élnek? Mi van, ha megölték őket? Mi van, ha már semmi és senki nem vár a való életben?
Tényleg… ez a sorsunk?
Abban a pillanatban úgy gondoltam, egyszerűbb lesz feladni. De aztán harmadszor is kinyílt az ajtó, és bármennyire is volt könnyes a szemem, azt a két arcot még így is tisztán láttam magam előtt.
- Changmin? Jiyong?


4 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Na most szépen megfájdult a fejem a sok gondolkodástól. :-(
    Elrabolták a lányokat, Krist átállították, az a két pasi az apját is elkapta...
    Ezek aztán mindenre képesek. Csak tudnám miért és hogy csinálják.
    Valamit csinálhattak Kris-szel, ha már az ő gondolatait sem lehet hallani. :-/
    Hú, szerintem most lett a legizgalmasabb a történet. *.*
    Várom a folytatást. Pusz <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Bizony, ez a rész jól megkavarhatott :D De ne aggódj, a következő részekben igyekszünk tisztázni mindent :)
      Köszönjük a véleményedet :)

      Törlés
  2. Az én teóriám ez lenne, a főnök a hunyó, és irányítja a fiúkat. Krist és a többieket is. Csak ezt a megoldást tudom elképzelni! emellett a rész megint nagyon jó volt, hihetetlenül élveztem, bár egy picit túl rövid volt. Viszont, minden elismerésem, hogy ilyen gyorsan hoztátok a részt! Puszi Kajak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen a véleményt^^ Elképzelhető, hogy a főnök a ludas, ez hamarosan kiderül =D

      Törlés