53. rész

 
 

53. rész
*Minseo szemszög*

Mind a négyen az ajtó felé kaptuk a tekintetünket, ahol ott állt Kyuhyun és Hyunseung, arcukon a már jól megszokott ördögi félmosollyal. Hyunseung felkattintotta a villanyt, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Kris ijedten fordult felénk, majd egy gyors mozdulattal hasba könyökölte Kyuhyunt, de abban a pillanatban Hyunseung ugrott oda egy késsel a kezében, amit Kris nyakának szegezett.
- A helyedben nem próbálkoznék ilyenekkel, mert a végén bajod esik – markolt bele a hajába, és a késsel a szeme felé közelített – Vagy mondjam azt, hogy valamelyik lány fog megsérülni?

Kris alig láthatóan megrázta a fejét, majd néhány perccel később már ő is ott csücsült mellettünk egy székhez kötözve.
- Jól vagy? – kérdezte tőle Dóri, de Kris továbbra sem válaszolt, csak bólintott egyet. Bizonyára még most is bűntudata volt, amiért ezt tette.
- És akkor most… - köszörülte meg a torkát Hyunseung – Beszélgessünk egy kicsikét, ha már így összegyűltünk – nekitámaszkodott az ajtónak, miközben a kezében lévő kést dobálta.
- Nincs miről beszélgetünk – csúszott ki a számon, mire Hyunseung felnevetett.
- Édes vagy! Remélem, az ágyban is ilyen harapós leszel – kacsintott rám, amitől nekem egyből felfordult a gyomrom és inkább elfordítottam a fejemet.
- Szóval… Jó kis terv volt, amit ti ketten kieszeltetek – mutatott Kyuhyun a főnökre és Krisre, miközben fel-alá járkált előttünk – Csak sajnos elbénáztátok. Komolyan ketten akartatok támadni ellenünk? Apucit elfogjuk, ez a vakarék meg beépül közénk? Ugyan már! Azt hittétek, ennyire idióták vagyunk? Túl könnyen fogtuk el, ami már felettébb gyanús volt. És Kris… azt hitted, nem láttunk még? Azt hitted, ilyen könnyen elhisszük, hogy csatlakozol hozzánk? Szerinted ki lenne képes otthagyni a barátait? Mindvégig tudtuk, hogy mit akartok.

Ahogy ránéztem a főnökre, dühöt láttam a tekintetében, Kris arcán pedig megbánást. Mégis, mikor a gondolataiba olvastam, tudtam, hogy mindez csak színjáték. Nem, nem csak ketten jöttek, a főnöknek vannak ismerősei, akik a segítségünkre fognak sietni. Már csak az volt a kérdés, mégis mikor.
- Mi a halált akartok tőlünk? És meddig szándékoztok minket itt tartani? – néztem rájuk dühösen.

Szerettem volna megütni őket, még ha tudtam, mennyire is veszélyesek. De a tudat, hogy őket nem ilyennek ismertem, hogy Changmin és Jiyong jó emberek… Hogyan történhetett meg mindez? Miért nem vettük észre korábban? Ha figyelmesebbek vagyunk, akkor ez sosem történik meg. Akik az életünkre akartak törni, akik ezt a sok bajt hozták ránk, mindvégig ott voltak a közelünkben, ott voltak mellettünk, a barátaink voltak! És mi ebből semmit sem láttunk…
- Ezt egy picit később. Én a helyedben arról érdeklődnék, mégis miért lettünk ilyenek? – Hyunseung odalépett a főnök mellé, majd a kés élét végighúzta az arcán, melynek nyomán vér serkent ki. – Én a helyetekben tőle kérdezném.

Dórival szinte egyszerre néztünk rá, míg Kris továbbra is csak egyenesen meredt előre. Bizonyára ő már ismerte a történetnek ezt a részét.
- Ez nem az én hibám volt! – kiáltotta a főnök, mire Hyunseung arcon csapta.
- Óh, dehogynem! Veled kezdődött minden… – suttogta az arcába, majd megpördült és visszasétált az ajtóba.
- Mi történt? – kérdezte remegő hangon Dóri.

A főnök ránk nézett, majd tekintete Kyuhyunra és Hyunseungra tévedt.
- Hyunseung öt éves volt, Kyuhyun pedig hat, amikor a képességeik először jelentkeztek. Akkoriban én is fiatal voltam, és mivel én se voltam még tisztában ezekkel a dolgokkal, megijedtem. Úgy gondoltam, ha elhagyom őket, akkor a képességük megreked és egy idő után elveszik. Azonban nem ez volt a legfőbb ok, amiért elváltunk az első feleségemmel. Egy nap korábban értem haza a munkából, és ő épp egy másik férfival hempergett az ágyunkban. Kiderült, hogy ez nem csak egy egyszeri alkalom volt, hanem a hátam mögött folyamatosan megcsalt. Ezért váltunk el, nem a képességetek miatt.

Hyunseung és Kyuhyun úgy meredt a főnökre, mintha kísértetet láttak volna. Azt hiszem, most hallották először a való igazat, amit nehezükre esett elhinni. Mindvégig úgy éltek, hogy az apjuk azért hagyta el, mert megijedt, akárcsak Tao esetében.
- Hazudsz! – kiáltott rá Kyuhyun és belerúgott a szekrénybe.
- Ez az igazság. Azért nem tudtatok erről, mert anyátokkal nem akartunk titeket ilyennek kitenni. Két kisgyereknek mégsem mondhattuk el az igazat, hogy az anyjuk egy kurva volt. Az eredeti terv az lett volna, hogy azt mondjuk, kiszerettünk egymásból, de anyátok természetesen bekavart. Én Kínába utaztam, mert ott kaptam állást, így nem tudtam elköszönni tőletek, anyátok pedig beetette veletek, hogy utállak titeket. Gondolom azt a sok levelet, képeslapot és ajándékot sem kaptátok meg, amiket küldtem, igaz? Kerestelek titeket hosszú éveken át, de sosem találtalak meg…
- Ezt csak most találod ki! – Kyuhyun egyre jobban kezdte elveszíteni a fejét. Odalépett a főnökhöz, és két kezét a nyakára fonta, úgy beszélt hozzá. – Az a kurva nagy igazság, hogy egy beszari alak vagy és kibaszottul nem érdekeltünk téged! Inkább a szarban hagytál minket, mert te egy utolsó, mocskos kis senkiházi vagy! Minden a te hibád! Te hagytál el minket, amikor szükségünk lett volna rád, szóval ne merd azt mondani, hogy magunk miatt lettünk ilyenek!
- Nyugi, tesó! – Hyunseung óvatosan megveregette testvére hátát, aki bár forrt a dühtől és legszívesebben kitépte volna az apja szívét, ennek hatására igyekezett megnyugodni. Most ő állt be az ajtóba és nagyokat lélegezett.
- Kína… Tehát Kínában éltél. Gondolom ott újra megházasodtál, nem igaz? – vette át a szót Hyunseung és most ő kezdett el járkálni.
- Igen. Néhány évvel a válás után összejöttem az egyik munkatársammal és született egy fiúnk, Tao. Azonban amikor neki is mutatkozni kezdett a képessége, otthagytam őket. Igen, bevallom, akkor megijedtem, mert féltem. Neki sokkal erősebbnek bizonyult az ereje, amivel nem tudtam mit kezdeni. Hiba volt elhagynom őt.
- Szóval a kis vakarék is úgy végezte, mint mi… Ez vicces.
- Miután elváltam, visszajöttem Koreába. Ismét megházasodtam, de a feleségemnek már volt két lánya, és azóta velük élek. Ennyi a történetem, ha érdekel. Taoról az egyik barátom gondoskodott, de rólatok sehogy sem tudtam.
- Tao… Istenem, milyen régen hallottam már ezt a nevet. A kis rohadék – szitkozódott Hyunseung és arcára undor ült ki.
- Honnan ismered te Taot? – kérdeztem döbbenten.
- Soha nem fogod megkapni Taot! – emelte rá tekintetét Kris és olyan gyűlölettel nézett Hyunseung szemeibe, mint még soha.
- Dehogynem. Ez az egész róla szól, és véghezviszem a tervünket!
- Mégis mi köze mindennek Taohoz? – Dórival szinte egyszerre tettük fel a kérdést.
- Meséld el nekik, Kris!
- Emlékeztek még, hogy Tao úgy vált gonosszá, hogy a lányt, akit szeretett, véletlenül lelökte a lépcsőn és meghalt. Ez a lány valójában Hyunseung barátnője volt.
- Tessék?! – döbbenetünkben csak ennyit bírtunk kinyögni. Olyan sokként ért ez az egész, hogy képtelen voltam akármi mást mondani.
- Bizony. Hyorin az én barátnőm volt. Tudtunk Taoról, hogy ki ő és azt akartuk, hogy csatlakozzon hozzánk. Ezért megkértem Hyorint, hogy csábítsa el és kérje meg, hogy álljon át a mi oldalunkra. De Tao túl makacs volt és megölte őt. Ezért pedig bosszút érdemel!
- De hát baleset volt! Nem akarta megölni! – szabadkozott Dóri.
- Nem érdekel! Ha szót fogad, nem történik meg mindez!
- Te egy elmebeteg vagy – jelentettem ki – Azt hiszed, hogy apád miatt lettetek ilyenek? Ki kért meg titeket arra, hogy a képességeteket rossz dolgokra használjátok? Lehetettek volna normálisak, és az erőtöket jó dolgokra is fordíthattátok volna, de neeem, ti inkább megöltétek azokat, akiknek volt képessége és még csodálkoztok? Minden a ti hibátok! Ti szúrtátok el, senki más. És Tao… ugyanazon ment keresztül, mint ti, talán rosszabb is volt neki, hisz ő egyedül nőtt fel, ti pedig ott voltatok egymásnak, ő mégsem tett ilyeneket. És bosszút akartok állni rajta egy véletlen baleset miatt? Ez már mindennek a teteje! Mikor fogjátok fel végre, hogy mindenről ti tehettek? Ha valakit okolni akartok a történtekért, akkor azok ti vagytok!
- Fogd be a szád, te rohadt kurva! – olyan erővel csapott arcon, hogy kis híján én is felborultam a székkel. Hyunseung belemarkolt a hajamba, és úgy üvöltözött velem. – Te az ég-világon semmiről sem tudsz! Neked itt nincs jogod beszélni, megértetted?! Az apánk hagyott el, a képességünk pedig emiatt kezdett rossz irányba fordulni és miatta hatalmasodott el rajtunk, és amikor Tao megölte Hyorint, minden rosszabb lett!
- Nem, ez akkor is a ti hibátok. Bármit mondasz, tudod, hogy igazam van. Különben miért létezne Jiyong? Ő az a feled, aki tudja az igazat és az egyetlen jó, ami megmaradt belőled. Nem tudsz megküzdeni a bűntudattal, nem tudod feldolgozni, hogy valójában megmenthetted volna saját magad. Csak sajnáltatod magad, és ezt te is tudod.
- Jiyong többé nem létezik – sziszegte arcomba, majd elvágta a késsel a köteleket, és a hajamnál fogva felrántott. Dóri sírni és sikítozni kezdett, Kris és a főnök pedig ordítoztak, de Kyuhyun mindegyiküket megütötte, Dóri pedig az őt ért ütéstől elvesztette az eszméletét.

Hyunseung nekivágott a falnak, és két kezemet fejem fölé szorította, testének teljes súlyával pedig a falnak szegezett. Mozdulni sem bírtam és rettenetesen megijedtem. Egész testemben remegtem, a könnyeim patakokban folytak. Reméltem, hogy Jiyong visszatér, de túl messzire mentünk. Ő már régen nem volt ott, vagy ha még ott volt, Hyunseung minden erejével elnyomta őt. Ki tudja, hány embert ölt már meg, akiknek a gonoszsága benne volt. Ennyi negatív energiától sosem fog megszabadulni se ő, se Kyuhyun. Az egyetlen megoldás, ha megöljük őket. De ki fogja ezt megtenni? Hol van már a segítség?
- Tao megölte Hyorint… éppen ezért én is meg fogom ölni az ő barátnőjét! – felemelte a kezében lévő kést, és ahogy a tárgy irányába fordítottam a fejem, megcsillant rajta a fény.

52. rész

52. rész
*Dóri szemszög*

- Changmin? Jiyong?

Döbbenten meredtem az ajtóban álló két fiúra. Az nem lehet, hogy ők is benne voltak ebben az egészben. Hiszen ők mindig olyan kedvesek voltak velünk… Lehet, hogy emiatt nem látott bele a fejükbe múltkor Minseo? Hiszen most Krisnél sem látott semmit. Tudtam, hogy Minseo hallja a gondolataimat, ezt bizonyította az is, hogy most felém kapta a fejét. Aztán mindent megértettem. Akárhányszor történt velünk valami, ők a közelben voltak.
- Nem, az nem lehet… - nézett rám rémülten Minseo.
- Gondold csak végig… Amikor a házban támadtak meg minket, és mi kiszöktünk, ők ott voltak a parton – gondoltam, miközben ránéztem - Amikor Baekhyun megmondta Changminnak, hogy hagyjon minket békén, rám támadtak a kávézóban… Jejun, amikor Sehun keze megsérült… Ezek nem lehetnek véletlenek!
- Már megint ezzel a Changmin-Jiyong dologgal jöttök… - lépdelt közelebb Jiyong- Jobb lesz, ha ezt elfelejtitek, és megjegyzitek az igazi nevünket!
- De hát… - kezdte volna el mondani Minseo, de Jiyong erősen pofon vágta.
- Nem vagyok Jiyong! - sziszegte összeszorított fogakkal - Hyunseung vagyok! Hyunseung!
- Changmin és Jiyong a mi gyengeségeink… - lépett hozzám az eddig Changminnak vélt fiú - De meg tudom érteni, hogy Changminnie fiú miért van úgy oda érted… - mondta, majd megcsókolt.

Döbbenten ültem, miközben ez az idegen falta az ajkaim. El akartam lökni magamtól, de a kezeim meg voltak kötve. Hiába próbáltam elfordítani a fejem, Changmin vasmarokkal tartott. Mivel nem volt más lehetőségem a szabadulásra, visszacsókoltam neki. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba, én pedig kihasználtam az alkalmat, és jó erősen beleharaptam a szájába.
- Áh! - ordított fel fájdalmában a fiú - Te ribanc! - olyan erős pofont kaptam tőle, hogy székkel együtt felborultam.
- Kyuhyun! - szólt rá a főnök - A fiúkat akarjátok, nem? Akkor a lányokat ne bántsátok!

Hyunseung felállított székestől, de minden mozdulata durva és erős volt.
- Ez már rég nem csak a fiúkról szól… - nézett rá Kyuhyun - Apám! - köpte gúnyosan.
- MI? - kérdeztük egyszerre Minseoval.
- Óh, csak nem elfelejtetted ezt közölni a lányokkal?! - lépett a főnökhöz Hyusneung - Csak nem szégyellsz minket?
- Csak azt szégyellem, ami lett belőletek… - mondta a főnök.
- Máshogy is alakulhattak volna a dolgok - mondta Kyuhyun, majd az ajtóhoz lépett - Hyunseung, gyere!

Hyunseung egy utolsó pillantást vetett ránk, majd testvérével együtt kimentek, magunkra hagyva minket a félhomályban.
- Kyuhyun és Hyunseung a maga fiai? - kérdezte Minseo.
- Igen - hajtotta le szomorúan a fejét a főnök.
- A két fia, akik az első házasságából születtek… Ők azok? - néztem könnyes szemekkel a férfit.
- Igen, ők azok - mondta, szemeivel továbbra is a padlót bámulva.
- Miért nem mondta el? - kérdeztem, a főnök azonban még mindig a földet fixírozva - NÉZZEN RÁM! - kiabáltam sírva - Miért nem mondott nekünk semmit?
- Titeket akartalak csak védeni… Úgy gondoltam, egyedül véget tudok ennek vetni - az ő szemeiben is könny csillogott.
- Végig tudta, hogy a fiai állnak emögött, mégis hallgatott! – kiabáltam - Honnan tudjuk, hogy maga nincs benne?
- Soha nem lennék képes bántani titeket… Soha…
- És ezek után, hogy bízzunk meg magában? - éreztem, hogy a csalódottság elhatalmasodik rajtam.
- Annyi alkalmam lett volna rá, hogy bántsalak titeket… Soha egyetlen ujjal sem értem hozzátok, ahol tudtam segítettem… Olyanok vagytok, mintha a lányaim lennétek! - sírta.

Ezen elgondolkoztam egy kicsit. Tényleg annyi alkalma lett volna rá, hogy megöljön minket. Amikor Luhan elvesztette a képességét, ő volt az, aki segített neki visszaszerezni.
- Szerintem ő nem rossz ember - mondta Minseo, válaszolva a gondolataimra - Tényleg, annyi lehetősége lett volna bántani minket, de nem tette... Meg ha ő is Hyunseung és Kyuhyun oldalán állna, akkor miért lenne ide bezárva velünk?

Tudtam, hogy igaza van Minseonak, azonban továbbra sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a főnök végig tudott arról, hogy a fiai törnek az életünkre.
- Nem vagyok büszke arra, amit tettem - szipogott a főnök - Ha nem lettem volna önfejű, már lehet, rég vége lenne ennek az egésznek, de azt gondoltam, hogy meg tudlak titeket egyedül védeni. Krist azért avattam be, mert szükségem volt a segítségére, azt álmomban sem gondoltam volna, hogy átáll az ő oldalukra...
- Mondjon el nekünk mindent, amit tud!

*

Miután a főnök a legapróbb részletekbe is beavatott minket, és minden lehetőséget átrágtunk, hogy hogyan tudnánk innen kiszabadulni, a kimerültségtől mind a hárman elaludtunk.

Amikor zörgést hallottunk az ajtó felől, azonnal felriadtunk, Minseoval rettegtünk, hogy ki fog bejönni. Amint kinyílt az ajtó és megismertem az ajtóban álló két férfit, még jobban megijedtem.

- Dóri, Minseo? Ti vagytok azok? - kérdezte valamelyikük, majd felkapcsolta a lámpát.

A hirtelen jött erős fény nagyon bántotta a szemünket, teljesen hozzászoktunk már a félhomályhoz.

 - Hogy kerültök ti ide? - kérdezte Hyunseung aggódó tekintettel - Mi történt veletek?

Döbbenten meredtem az előttem álló fiúkra. Hiszen ők voltak azok, akik minket fogva tartottak, és jó néhány lila foltot Kyuhyunnak köszönhettem.
- Changmin, Jiyong, ti vagytok azok? - szólalt meg mellettem a főnök.
- Igen, mi vagyunk azok! - mondta meglepetten Jiyong - Honnan tudja a nevünket?
- A lányok főnöke vagyok, és nagyon sokat hallottam már rólatok! - hazudta szemrebbenés nélkül - Segítenétek nekünk kiszabadulni? Minseo és Dóri is megsérült, szükségünk lenne orvosi ellátásra.
- Ki tartja fogva önt és a lányokat? - kérdezte Changmin, miközben közelebb lépett hozzánk.
- Ez egy nagyon hosszú történet, amit később szívesen elmagyarázok, de azonnal el kellene innen tűnnünk! - mondta a főnök.

Teljesen belekavarodtam ebbe az egészbe. Most Changmin és Kyuhyun két külön ember, ahogy Hyunseung és Jiyong is? Minseo meglepetten kapta a fejét a főnök fel. Biztos voltam benne, hogy hallott valamit a gondolataikban. Feszülten figyeltem Changmin minden mozdulatát, miközben a köteleimet oldotta el, féltem, hogy megint megcsókol.
- Jól vagy? - nézte aggódva az arcom Changmin.
- Nem igazán... - mondtam.

Ahogy belepillantottam a szemeibe, nem gonoszságot láttam, mint korábban Kyuhyunnál, hanem azt a barátságosan csillogó tekintetet, amihez már néhányszor volt szerencsém. Az ő szemük is ugyanolyan hideg és gonosz szokott lenni, mint amilyen Kyuhyuné volt, mielőtt megcsókolt, most viszont épp olyan barátságos a tekintete, mint amilyen barátságos már egy ideje Taoé. Lehet, hogy ők is megöltek valakit, akitől a gonoszságukat kapták meg? De miért ölne meg Changmin és Jiyong bárkit is?
- Gyertek! - fogta meg a kezem a főnök, és elkezdett húzni maga után engem és Minseot.
- Nem tudtok egy rövidebb kijáratot, ahol biztosan nem futunk össze senkivel? - fordult hátra Jiyonghoz.
- De, itt lesz egy jobbra! - mondta.

Egyik folyosóról fordultunk a másikra, olyan volt ez a hely, mint egy labirintus. Már láttuk a kijáratot, csak pár méterre volt tőlünk, amikor valaki egy hatalmasat rántott a hajamon. Irtó nagyot estem a rántástól, a fejem nagyot koppant a padlón.
- Mégis hova indulsz? - sziszegte az arcomba Shinwoo nője.
- Szállj le róla! - húzott be neki Minseo, aminek következtében nekiesett Changminnak és Jiyongnak, és mind a hárman a földön kötöttek ki.
- Futás! - segített fel a földről a főnök és elkezdtünk futni az ajtó felé. Már csak pár lépésre volt tőlünk a szabadság, amikor éles fájdalmat éreztem a lábamba és felsikítottam. Hallottam, hogy Minseo is sikít, a főnök pedig ordít fájdalmába.
- Úgy tűnik Changmin és Jiyong teljesen odavan értetek - tudtam, hogy Kyuhyun és Hyunseung ismét visszatért. Nem tartott sokáig a fájdalom, ám annál elviselhetetlenebb volt.
- Vigyétek őket vissza a "lakosztályukba" - mondta gúnyosan Hyunseung.

Erős kezek szorítását éreztem a karomon, azonban nem láttam az arcát. Ismét a székhez kötözve találtam magam, ugyanabban a sötét zugban. Már egy ideje szótlanul ültünk Minseoval és a főnökkel, amikor zörgést hallottunk az ajtó felől. Amikor kinyílt az ajtó, Kris lépett be rajta. Egy darabig csak csendben nézett minket, majd kibukott belőle:
- Ne haragudjatok! - mondta - Annyira sajnálom!
- És mégis mit sajnálsz, kedves Wu Yifan? - lépett mögé Kyuhyun és Hyunseung.

 

51. rész

51. rész
*Minseo szemszög*

 

Amikor magamhoz tértem, nem tudtam felfogni, hol vagyok. Sűrű pislogások közepette nyitottam ki szemeimet, de csak a félhomály fogadott. Iszonyatosan sajgott a fejem, az egész nyakam, és a kezeim is furcsamód zsibbadtak. Tudtam, hogy az ágyamban kell lennem, így amikor kísérletet tettem arra, hogy megforduljak, képtelen voltam rá. Nem bírtam mozdulni.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem otthon vagyok, nem a szobámban, nem az ágyamban és Dóri sincs sehol.

Ijedten emeltem fel a fejem és tekintettem körbe. Túl sötét volt, de azt meg tudtam állapítani, hogy egy székben ülök, a kezeim pedig hátra vannak kötve. Arcomról vér csordogált, bizonyára akkor, amikor leütöttek.

De kik? És hol vagyok most? És hol van Dóri?
- Dóri! – szólítottam meg barátnőmet, de hangom rekedt és halk volt. Nyeltem egy nagyot, de ez olyan érzés volt, mintha torkomban sivatag lenne – rettenetesen ki volt száradva. Mégis mióta vagyunk itt? – Dóri! – ezúttal sikerült hangosabbnak lennem.

Válasz azonban nem érkezett.

Igyekeztem feltérképezni a helységet, ahol fogva tartottak minket, de ez nem volt egyszerű. Arra sikerült rájönnöm, hogy egy üres szobában vagyunk, és hogy az ablakokat sötétítő függöny takarta, de hogy hol van ez a hely, azt már nem tudtam. Bárhol lehettünk.

Percek elteltével a szemem hozzászokott a sötétséghez, és ekkor sikerült észrevennem, hogy alig egy karnyújtásnyira tőlem ott van Dóri. Ő is hasonlóképpen egy székhez volt kötözve, de nem volt magánál. Kétségbeesetten próbáltam valahogy közelebb ugrálni hozzá a székkel, de nem sikerült.
- Dóri! Kérlek, ébredj fel! – mondogattam megállás nélkül, egyre hangosabban. Attól féltem, sosem tér magához, de hosszú percek elteltével lassan ébredezni kezdett.
- Mi történt? – kérdezte rekedtes hangon, mikor felemelte fejét és tekintetünk találkozott.
- Azt hiszem, elraboltak minket – suttogtam magam elé, és fejemet az ajtó irányába fordítottam.

Dóri ijedten tekintett körbe, arca teljesen elsápadt és szemeibe könnyek gyűltek. Tudtam, hogy pánikrohamot fog kapni, ha nem teszek valamit. Noha ő volt az, aki a képességével nyugtatni tudott másokat, saját magára nem volt hatással.
- E-elraboltak minket? Mégis kik? Ugye… ugye nem ők? Ugye nem azok, akik elől menekülünk? – rémülten nézett rám, és ez a félelem kezdett rám is átragadni.
- Nem tudom. Én úgy emlékszem… Baekhyun és Tao azt mondta, hogy mehetünk, minden oké és… onnantól se kép, se hang – emlékeztem vissza az utolsó dologra. Ennél többre nem voltam képes.
- Mégis mióta lehetünk itt?
- Szerintem nem olyan régóta. Este lehet még, legalábbis a sötétségből erre következtetek.
- Te jó ég, és mi van a fiúkkal? Miért mondták, hogy mehetünk, ha közben nem? Úristen, ugye nekik nem esett bajuk?
- Nem tudom, remélem nem. Bár… azt hiszem… nem az ő hangjukat hallottuk.
- Nem az övéket? Azt akarod mondani, hogy valaki más volt, hogy… ők voltak?
- Igen, pontosan. Talán ez a képességük, hogy tudnak olyan hangon beszélni, mint mások.
- Vajon a fiúk észrevették, hogy eltűntünk?
- Nagyon remélem, hogy már keresnek minket. De az is lehet, hogy elkábították őket és reggelig fel se kelnek.
- Mégis hogyan jutottak be a házba? Biztonságban voltunk! Riasztóval van felszerelve a ház, hogyan juthattak akkor be?
- Lehet... tudnak alakot váltani. Ajh, fogalmam sincs, de ki kell innen jutnunk mielőbb!
- Mégis hogyan? Azt se tudjuk, hol vagyunk, és hogy kik raboltak el és hogy hányan vannak!
- Ez igaz. De meg kell próbálnunk. Nem maradhatunk itt.

Mielőtt akármit is tehettünk volna, az ajtó hirtelen kinyílt. Éles fény szűrődött be, mi pedig ösztönösen csuktuk be szemünket. Dulakodás hangját hallottuk, léptek tompa puffanásait, és bármennyire is szerettük volna tudni, mi történik, nem láttuk. Aztán a világosság megszűnt, és ismét minden csöndes és sötét lett.

Óráknak tűnő, hosszú másodpercek teltek el, mire a szemünk ismét megszokta a sötétséget, és mikor magam mellé pillantott, egy idegent véltem felfedezni.
- Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon.
- Minseo? Te vagy az? – jött egy ismerős férfihang, majd előredőlt, hogy a másik oldalamon Dórira is rápillanthasson – Dóri?
- Igen, mi vagyunk – válaszolt barátnőm.
- Én a főnökötök vagyok. Ti mit kerestek itt?
- Elraboltak minket.
- Mi? Mégis hogyan? De hisz otthon voltatok, nem?
- Igen, de azt hiszem, kicselezték a srácokat. Maga mit keres itt? És hová tűntek azon a napon Krissel? És mi van Krissel, ő hol van? – tettem fel sorban a kérdéseket.
- Azt hiszem, engem is elfogtak – sóhajtott fel, és próbálta kiszabadítani kezeit a fogságból, mindhiába. – Azért jól vagytok?
- Persze, de hol van Kris? – kérdezte most már Dóri is.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudja? Együtt léptek le, nem? Akkor meg mégis hová ment?
- Úgy volt, hogy együtt kapjuk el a tetteseket, de Kris… nos Kris, azt hiszem átállt hozzájuk.
- Hogy mi? Mégis miért? És mi a francért akartátok ti ketten elintézni ezt az egészet? Nem lett volna egyszerűbb, ha minket is beavattok?
- Sajnálom lányok. Nem tudom, miért tette ezt és…

Mielőtt befejezhette volna mondanivalóját, ismét nyílt az ajtó. Legnagyobb meglepetésünkre azonban egy ismerős alak lépett be rajta.
- Kris?! – Dórival szinte egyszerre kiáltottunk fel, de döbbenetünkben ennél többre nem voltunk képesek.

Kris megállt az ajtóban, végignézett rajtunk, majd távozni készült, de rákiáltottam.
- Kris! Ne hagyj itt minket!

Megállt. Háttal nekünk megállt, majd visszalépett és becsukta az ajtót. Felénk fordult, de arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
- Miért tetted ezt? Tényleg… átálltál hozzájuk? – kérdezte remegve Dóri, és könnyei egyből utat törtek maguknak.

De válasz nem érkezett.
- Kris, kérlek… mondd, hogy ez valami vicc. Mi folyik itt? Kérlek, engedj el minket! Senkinek sem ártottunk, akkor meg mégis miért kell itt lennünk?

Ugyancsak nem felelt. Arcát továbbra sem láttam teljesen tisztán, és megijesztett, hogy nem tudom, mit gondol, mit érez.

Miután mindannyian csendben meredtünk rá és vártuk a válaszát, ő ismét megfordult, kinyitotta az ajtót, de a főnökünk utána kiáltott.
- Most tényleg itt hagysz minket? Kris, az istenért is! A barátaid voltunk! Mindannyian! Nem érdekel, miért tetted ezt, de legalább a lányokon segíthetnél! Tudod jól, hogy Dóri pánikbeteg és hogy Minseonak még mindig fáj a feje a képessége miatt! Nézz már rájuk, a francba is! Legalább a sebeiket elláthatnád, vagy az ablakot kinyithatnád!

Kris ismét megdermedt. Szerencsénkre visszajött, de beszélni továbbra sem beszélt. Szótlanul lépett oda az ajtó melletti asztalhoz, ami csak ekkor tűnt fel, hogy ott van, majd töltött egy pohárba vizet. Először Dórit itatta meg, majd engem. Az üres poharat visszatette az asztalra, majd egy nagyon kicsit elhúzta a függönyt, de mielőtt távozhatott volna, még utána szóltam:
- Én hiszek neked, Kris. Ismerlek és tudom, hogy ez nem te vagy. Bármi is ez az egész, sem én, sem a többiek nem fogják hagyni, hogy elhagyj minket. Vissza fogunk hozni, Kris!

Noha háttal volt nekünk, valamiért éreztem, hogy szeretne ránk nézni és mondani valamit, de végül nem tette. Kilépett az ajtón, és nem jött többet vissza.
- Én ezt nem hiszem el… Ez az egész csak egy álom, ugye? – Dóri sírni kezdett mellettem.

Szerettem volna átölelni és megvigasztalni, de nem tudtam. Ahogy hallgattam őt, az én könnyeim is folyni kezdtek. Hát ennyi lett volna? Komolyan így végezzük? Hónapok óta menekülünk, és komolyan az egyik barátunknak kell hátba szúrnia? Komolyan úgy kell meghalnunk, hogy nem tudjuk, miért? Mert nem tettünk semmit, és biztos voltam abban, hogy nem fognak minket életben hagyni.
- Lányok… én nagyon sajnálom… - próbált a főnökünk valamit mondani, de aztán rájött, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat.
- Minseo… ugye beleláttál Kris fejébe? – kérdezte Dóri, de csak megráztam a fejem.
- Nem… nem láttam a gondolatait… azt hiszem, elvesztettük…

Ott ültünk hárman a szobában, a félhomályban és tehetetlenek voltunk. Elraboltak minket, de nem tudtuk, kik és hogy a srácok keresnek-e minket. Ha keresnek, vajon mennyi idő kell nekik, mire megtalálnak? Vajon kicsúsznak az időből vagy sikerül megmenteniük? Mi van, ha ők már nem is élnek? Mi van, ha megölték őket? Mi van, ha már semmi és senki nem vár a való életben?

Tényleg… ez a sorsunk?

Abban a pillanatban úgy gondoltam, egyszerűbb lesz feladni. De aztán harmadszor is kinyílt az ajtó, és bármennyire is volt könnyes a szemem, azt a két arcot még így is tisztán láttam magam előtt.
- Changmin? Jiyong?

50. rész

50. rész
*Dóri szemszög*

Két hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk Krist. Két hete teljes tudatlanságban telnek a napjaink. Kri hiánya legjobban Taot, Layt, Minseot és engem visel meg. Többször próbáltuk felhívni, azonban telefonja továbbra is ki van kapcsolva. Suho, D.O. és Xiumin még próbálták bennünk tartani a lelket, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Lassan be kellene vásárolni karácsonyra – huppant le mellém Xiumin.
- Igaz, nemsokára itt a karácsony! – mondta Sehun.
- Annyira nincs kedvem karácsonyozni – sóhajtott Tao.
- Jaj, srácok! Ne legyetek már ilyen búvalbéleltek! – mondta Suho.
- De… - kezdte volna el Lay, de Suho közbeszólt.
- Igen, tudom, nekem is hiányzik Kris! De ő sem ezt akarja tőlünk! És ki tudja, karácsonyra lehet már itthon lesz, és végre nem kell rettegésben élnünk.
- Mit akarunk egyáltalán vásárolni? – kérdeztem.
- Meg kell beszélni, mit főzzünk, kellenek ajándékok és vennünk kell még karácsonyfadíszeket, mert tavaly Tao összetörte őket… - mondta Xiumin.
- Én? – kérdezte Tao.
- Volt egy elég durva dührohamod – húzta el a száját Channie.
- Ja, igen, tényleg volt ilyen.
- Viszont nem kell venni díszeket, nekünk van egy csomó – mondta Minseo – Csak el kellene menni érte a lakásunkba.
- Tényleg, nekünk nagyon sok van – mosolyogtam.
- Hát akkor először menjünk el bevásárolni, aztán a csajokhoz a díszekért – csapta össze lelkesen a kezeit D.O.
- Fenyőt is kell majd venni? – kérdeztem.
- Nem, műfenyőnk van, abba Tao nem tud kárt tenni – mosolygott Chen.
- Idén a díszek is megússzák – mondta Tao.
- Reméljük!

Mindenki összekészülődött és elindultunk a boltba. Vettünk nagyon sok mindent, mivel D.O.-val megbeszéltük, hogy ennyi éhes szájnak több fogásos menüt készítünk. Százféle süteményt is szeretnénk csinálni Minseoval, így azokhoz is beszereztük a hozzávalókat. Fizetés után felmálházva elindultunk a régi lakásunk felé. Kai felajánlotta, hogy hazateleportál a cuccokkal, azonban mindenhol emberek nyüzsögtek, nem tudta volna észrevétlenül csinálni. Nagy nehézségek árán jutottunk a lakásunkhoz, ahonnan Kai hazateleportált a szatyrokkal.
- Basszus, mennyire furcsa itt lenni… - sóhajtottam.

Kicsit összeszorult a szívem, ahogy végignéztem a régi otthonunkon. Minden ugyanúgy romokban volt, mint amikor annak idején sietve távoztunk innen, csak most már eluralkodott a lakáson a kosz.
- Jól vagy? – lépett mellém Baekhyun.
- Igen – bújtam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.
- Mást is szeretnétek elvinni a díszeken kívül? – kérdezte Chen.
- Azt hiszem, itt maradt még pár melegebb cuccom, azokat el akarom vinni… - mondtam – Mást talán nem!
- Én azt hiszem azokat már elvittem magammal, de gyorsan körbenézek – ment be a szobájába Minseo, akit Tao rögtön követett. Én elindultam a karácsonyi díszekért, amikor zajt hallottam a fürdőből.
- Öhm… srácok! – suttogtam – Valaki van a fürdőben.
- Micsoda? – fordult felém azonnal mindenki.
- Psszt! Valaki van itt! – mutattam a fürdőajtóra.

Chanyeol és Baekhyun azonnal odarohantak hozzám, míg a többiek a fürdőajtót célozták meg.
- Mi történt? – jött ki Minseo és Tao a lány szobájából.
- Shhh! – pisszegtük le őket azonnal.
- Vidd vissza Mint a szobába! – mondta Taonak Xiumin.

A fekete hajú azonnal visszarántotta Minseot a szobájába és becsukta az ajtót. Sehun halkan kinyitotta a fürdőajtót, és láttuk, hogy valaki bele van keveredve a zuhanyfüggönybe, amiből próbál kiszabadulni. Luhan és Suho azonnal rávetették magukat az illetőre.
- Ne mozdulj! – kiabált rá Luhan.
- Hé, én vagyok az! – hallottuk Kai hangját – Szálljatok már le rólam!

Mikor Suho lehúzta a fejéről a zuhanyfüggönyt, tényleg Kai feküdt a földön.
- Hogy kerülsz te a fürdőbe? – kérdezte értetlenül Suho.
- Mielőtt ideteleportáltam volna, eszembe jutott, hogy elfelejtettem pisilni… - hámozta le magáról a  függönyt – És hát itt találtam magam…
- Ugye nem pisiltél bele a kádunkba?- kérdezte Minseo, aki csatlakozott hozzánk Taoval.
- Jézusom, dehogyis! – nevetett Kai – Viszont, ha nem hagytok magamra nagyon gyorsan, a padlóra csinálok egy hatalmas tócsát…
- Na jó, mindenki menjen kifelé! – tereltem a többieket az ajtó felé.

Amíg Kai könnyített magán, én összeszedtem a karácsonyi díszeket, amiket a fürdőből épp kilépő Kai kezébe nyomtam és bementem a szobámba összegyűjteni a melegebb ruháimat. Még mindig nagyon rossz volt ilyen állapotban látni az egykori szobám.
- Ha vége lesz ennek az egésznek, ígérem, segítünk felújítani a lakásotokat – karolta át a derekam Baekhyun – Látom rajtatok, hogy nagyon hiányzik nektek ez a hely.
- Igen, tényleg borzasztóan hiányzik… - sóhajtottam, miközben az ölelésébe bújtam – Ne értsd félre, nagyon jó veletek lakni, meg gyönyörű az a ház, meg minden, de… Ez a mi otthonunk. A hely, amiért annyit dolgoztunk…
- Tudom – adott egy puszit a homlokomra – Ígérem, nemsokára minden olyan lesz, mint régen – mosolygott rám – Na gyere, menjünk!

Kai ismét hazateleportált a cuccokkal, mi pedig gyalog indultunk haza. Útközben rengeteg kirakatot megnéztünk, Minseoval magyarul megtárgyaltuk, hogy kinek melyik ajándékot vesszük meg, és nevettünk egy nagyot, amikor Tao kisgyerekeket megszégyenítő hisztibe kezdett egy nagy méretű plüss kutyáért, amit aztán Suho megvett neki.
- Letagadom, hogy a barátom vagy! – nevetett Minseo.
- Most miért? Nézd, milyen cuki! – dugta Minseo orra alá a plüsst.
- Hány éves is vagy, Tao? – borzolta össze a haját Chanyeol.
- Épp elég idős ahhoz, hogy ezt nagyon utáljam – igazgatta a haját. Amint hazaértünk, Tao azonnal megmutatta Kainak a szerzeményt, amin Kai hatalmasat nevetett.
- Legalább házőrzőnek jó lenne – mondta Chen.
- Hát ha ezt kirakjuk a ház elé, lehet be se merek jönni, ilyen fogyatékosokhoz, akik plüsskutyával védik a házat – nevettem.
- Vagy valaki ellopná… - nevetett Minseo is.

Miután kinevettük magunkat Taon, Minseoval elvonultunk a konyhába összedobni valami vacsorát. Miután végeztünk, kivittük a nappaliba a fiúknak a kaját és elkezdtünk vacsorázni.

Vacsora után mindenki jóllakottan fetrengett a nappaliban.
- Nektek van valami, amitől borzasztóan féltek? – kérdezte Minseo, miközben Tao hajával játszadozott, aki a lány ölében pihentette a fejét.
- Mire gondolsz? – kérdezte Sehun – Te például mitől félsz?
- A lepkéktől! – vágta rá Chanyeol és D.O. egyszerre.
- Ti csak maradjatok csendben! – dobtam nekik egy párnát nevetve.
- Igen, félek a lepkéktől – nevetett Minseo is – Meg a bogaraktól, pókoktól. Meg félek még néhány dologtól, de a legnagyobb félelmem az, hogy valamelyikőtöket elveszítem…

Tao lehúzta magához a lányt és megcsókolta.
- Nem fogod egyikünket sem elveszíteni – mondta Tao.
- Én nem félek semmitől – húzta ki magát büszkén Chen.
- Esélytelen, hogy ne félj… - nézett rá Xiumin – Nincs olyan, hogy valaki ne félne.
- Miért, te mitől félsz? – kérdezte Chen.
- A macskáktól… - pirult el Xiumin.

Belőlünk kitört a nevetés, amit alig tudtunk abbahagyni.
- Hogy lehet félni a macskáktól? – törölgette a könnyeit Suho – Pedig olyan cukik.
- És mi a helyzet veled? – nézett rá szúrósan Xiumin.
- Én is cuki vagyok? – nevetett megint Suho.
- Nem erre gondoltam… - nevetett most már Xiu is. – Mitől rettegsz?
- Ja, én mindentől – vágta rá Suho.
- Mindentől se félhet az ember – mondta Xiumin.
- Én a lovaktól félek – mondta Lay.
- Azok mondjuk tényleg félelmetesek! – mondtam.
- Sehun, te mitől félsz? – kérdezte Lay.
- Attól, hogy valamelyikőtök megsérül – mondta – Meg a hibáktól…
- A hibáktól én is – mondta Baekhyun.
- Én is – mosolygott Channie – Meg a fogorvosoktól. Meg néhány növénytől…
- Növényektől? – tört ki mindenkiből a nevetés.
- Hogy lehet félni a növényektől? – kérdezte Luhan nevetve.
- Úristen, ott egy borostyán! – nevettem – Segítség, megtámadott!
- Olyan gonoszak vagytok! – duzzogott Chanyeol – A borostyántól pont nem félek, de például a húsevő növényektől igen.
- Azok bogarakat esznek, nem embert! – törölgette a könnyeit Luhan.
- Soha nem lehet tudni, hogy egyszer nem-e olyan példánnyal találod szembe magad, amelyik az emberi húsra van kiéhezve! – mondta Chanyeol.
- Igen, ez nagyon valószínű… Az újságok külön rovatot vezetnek a húsevő növények áldozatául esett emberekről – nevetett Minseo.
- Jól van, békén lehet hagyni – duzzogott tovább Channie – Kai, te mitől félsz?
- A tűzijátéktól meg a konfettiágyútól – mondta – De a legjobban attól, hogy megeszitek az összes rántott csirkét!

Mi ismét csak nevettünk.
- És te Kyungsoo? – fordult a fiúhoz Kai.
- Én a hibáktól. Meg a sötétségtől – mondta.
- De cuki! – mondtuk Minseoval egyszerre.
- Tao? – nézett le az ölében pihenő fiúra Min.
- A sötét helyektől, a szellemektől és attól, hogy egyedül kell zuhanyoznom – mondta a fekete hajú.
- De hát mindig egyedül zuhanyzol! – már borzasztóan fájt az arcom a sok nevetéstől.
- Ha tudnád, mennyire félek közben… - nézett rám Tao.
- Lulu? – fordult barátja felé Sehun – Te még nem mondtál semmit.
- Én túl férfias vagyok, hogy bármitől féljek! – húzta ki magát büszkén – Na jó, talán a magasság… Meg a vidámparkok.
- És te? – nyomott egy puszit az arcomra Baekhyun.
- Én ugyanattól, mint Minseo – mosolyogtam rá.

Ezután még beszélgettünk egy keveset, majd elindultunk aludni. Minseoval elalvás előtt beszélgettünk egy kicsit arról, hogy vajon mi lehet Krisszel és a főnökkel, de viszonylag hamar elnyomott minket az álom. Hatalmas robajra ébredtünk, és hallottuk, hogy a fiúk kiabálnak.
- Mi történt? – bújt hozzám rémülten Minseo.
- Nem tudom…

Hallottuk, hogy valaki mászkál az ajtónk előtt, majd felismertük Baekie és Tao hangját, akik mondták, hogy kimehetünk, minden rendben van. Azonban ahogy kinyitottam az ajtót, kezek szorítását éreztem, majd elsötétült minden.