37. rész

37. rész

*Minseo szemszög*

   Másnap reggel, mikor lementünk Dórival reggelizni, a fiúk már az asztalnál ültek és halkan nevetgéltek. Jó volt őket ilyen vidámnak látni azok után, ami történt. Úgy látszik ez az egész helyzet csak még inkább összekovácsolta a kis csapatunkat.
- Jó reggelt! – köszöntünk hangosan.
- Jó reggelt! – mondták a fiúk is hatalmas vigyorral az arcukon.

   Odasétáltam Taohoz, hátulról megöleltem és egy puszit nyomtam a fejére, majd helyet foglaltam az ölében.
- Mi ez a nyomott fej? – nézett rám aggódva, majd Dórira pillantott, aki hasonlóképpen nézett ki, mint én.
- Áh, semmi csak rosszul aludtam… vagyis aludtunk – karoltam át nyakát, és fejemet fejének döntöttem.
- Merthogy? – simított végig kézfejemen, majd összekulcsolta ujjainkat.
- Kicsim, tegnap horrort néztünk, nem emlékszel? Ilyenkor elég gyakran előfordul, hogy rémálmaink vannak. És most ezt tetőzte az is, hogy még Dóri álmait is láttam – rázott ki a hideg, amint eszembe jutottak a nem túl kellemes emlékfoszlányok.
- Bocsi – húzta el a száját Dóri.
- Áh, nem gond, már régen aludtál, én pedig este nehezebben tudom irányítani a képességem – sóhajtottam fel.
- Majd idővel ezt is megtanulod – mosolygott rám Tao biztatóan, és megcsókolt.
- Mi lenne, ha ma elmennénk valahová ebédelni? – vetette fel az ötletet Kris – Nem árt, ha egy kicsit kimozdulunk azok után, amik történtek. Ha pedig együtt megyünk, nem eshet bajunk.
- Csak mondjátok azt, hogy nem szeretitek a főztömet és kész, nem kell itt célozgatni arra, hogy szarul főzők – jegyezte meg D.O., mire mindannyian felnevettünk.
- Te hülye vagy. A te kajád a legjobb a világon – mondtam neki.
- És akkor az én saját készítésű pizzámmal mi van? – kérdezte felháborodottan Dóri.
- És az én saját készítésű ramenem? – folytatta Baekhyun, és sértődötten nézett ránk, mire mi újból elnevettük magunkat.
- Ja, a te saját készítésű ramened, amihez csak vizet forraltál, nem?
- Igen is, ehhez nagy tehetség kell! – hisztizett továbbra is, mi pedig már a könnyeinket törölgettük.
- Jól, van, Baekie, csituljá'! – simogatta meg a fejét Dóri, mint egy kiskutyát.
- Visszatérve Kris ötletéhez, nekem tetszik, tőlem mehetünk - csillantak fel Xiumin szemei.

*

   Nem sokkal dél után sikerült a tizennégy fős társaságnak elindulnia. Úgy döntöttünk, gyalog megyünk, mert ki tudja, mikor lesz erre legközelebb lehetőségünk. Biztosak voltunk abban, hogy nem támadnak ránk ismét, hisz nem csak a mi csapatunkat érte megrázkódtatás, hanem az övékét is. Újabb tervet kell kieszelniük ellenünk, ami nem születik meg néhány nap alatt.

   Akármerre mentünk, az utca tőlünk zengett. A hangos nevetés szinte betöltötte az egész várost, és most az egyszer nem érdekelt, hogy mennyi megvető pillantást kaptunk a többi embertől. Boldogok voltunk, és ha néhány órára is, de magunk mögött hagyhattuk a problémákat. A neheze még csak ezután jön, ezzel mindannyian tisztában voltunk, éppen ezért akartuk kihasználni azt a kevés időt, ami megadatott.
- Jobban vagy? – karolta át Tao a derekam.
- Persze – mosolyogtam rá.
- Fejed nem fáj?
- Nem – néztem rá – Aranyos vagy, hogy így aggódsz értem.

   Tao erre csak megeresztett egy vigyort, majd megcsókolt.
- És te… hogy vagy? – kérdeztem meg kissé félve.
- Mire gondolsz?
- Tudod te nagyon jól. Az apukádra… Biztos, hogy nem akarsz vele kibékülni? Mármint persze, megértem, hogy dühös vagy rá, amiért elhagyott, és valóban nem volt a legjobb megoldás a menekülés, de ugyanakkor te is megértheted, hogy mérhetetlen félelem gyűlt össze benne. Nem akarta, hogy ugyanazt éld át, amit ő gyerekkorában. Csak óvni akart, és fogalma sem volt, mi lenne a helyes.
- Tudom, csak… akkor is… nagyon rossz volt… Nem kellett volna így lennie… Nem tudom, hogyan bocsássak meg neki. Nekem… időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.
- Persze, ez természetes és rengeteg időd lesz átgondolni mindent. A te döntésed, hogy kibékülsz vele avagy sem. Én csak azt mondom, hogy gondold bele magad a helyzetébe, hogy nézd meg az ő oldaláról is a dolgokat. Nem más nő miatt hagyott el titeket, hanem azért, hogy ne éld ugyanazt át, amit ő. Az apukád szeret téged, mindig is szeretett és ez sosem fog változni. És te is, valahol a szíved legmélyén így érzel iránta. Ő az apád, és bármit is tett, ezen nem fogsz tudni változtatni.
- Tudom, tudom, persze, csak nagyon nehéz. Túlságosan felkavart az, hogy most láttam őt. Nem tudom, mi lesz ezekután, össze vagyok zavarodva – sóhajtott fel keserűen. Megfogtam a kezét, majd megszorítottam és magamhoz öleltem.
- Túl leszel ezen is, és bárhogy is döntesz, én mindig melletted leszek – suttogtam a fülébe, majd elengedtem és rámosolyogtam.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem, nem is tudom, mi lenne velem nélküled – simított végig arcomon, és megcsókolt.
- Na, fiatalok, ne maradjatok le! Otthon is tudtok romantikázni! – kiáltott nekünk Chen, majd odajött mögénk, és elkezdett lökdösni, hogy haladjunk.

   Hamarosan megérkeztünk egy kisebb étterembe, ahová pont befértünk mindannyian. Összetologattuk az asztalokat, így senkinek nem kellett külön ülnie. Biztos nagyon szerethettek minket a pincérek.

   Rendeltünk magunknak ebédet, majd nekiálltunk enni, ami kissé elhúzódott. Rengeteget kacagtunk akkor is, Dórinak sikerült is majdnem megfulladnia, amikor félrenyelte a Kimchit. A pincérek és a többi vendég csak rosszallóan pillantottak felénk, és az orruk alatt morogtak. Hála Chanyeol jó hallásának, mindig közvetített, éppen ki mit gondol rólunk, amit természetesen kiparodizáltunk, Xiumin pedig mindig azzal fenyegetőzött, hogy beléjük fagyasztja a szót.
- Na, én gyorsan elfutok wc-re, mielőtt hozzák a desszertet – ugrott fel az asztaltól Tao.
- Nem csodálom, amennyit ettél meg ittál… - forgatta meg a szemeit Dóri – Előre sajnállak, Minseo, te egész életedben nem fogsz mást csinálni, mint a konyhában rostokolni, hogy az uradnak kaját főzz.
- Én is ettől tartok – sóhajtottam fel drámaian.
- Hé! Ez nem igaz! Néha majd ágytornára is befogom – eresztett meg egy perverz vigyort Tao.
- Óh, hogyne! Mert nekem arra lesz majd még energiám, nem?
- Neked nem kell semmit csinálnod, majd én teszem, amit tenni kell.
- Inkább menj pisilni, oké? Különben is, majd befogom D.O.-t, ő lesz a szakácsunk – paskolgattam meg a mellettem ülő fiú vállát.
- Én ebben nem akarok részt venni. Nem miattad, Minseo, de mi van, ha lerészegedik az az ökör, és engem erőszakol meg? – kérdezte halálosan komoly arccal, hatalmas, rémült szemekkel, mire elkezdtünk nevetni.
- Ne aggódj, gumit fog húzni magára – mondta röhögve Luhan, mire olyan szinten felnyerítettünk, hogy Sehun levert a könyökével egy poharat.

   Miután kinevettük magunkat, megpróbáltunk komolyságot erőltetni magunkra, még mielőtt kidobnak az étteremből. Azonban ez nem tartott sokáig, mert hirtelen ismét elkezdtem olyan szinten nevetni, hogy majdnem beestem az asztal alá.
- Mi a baj, miről maradtunk le? – kérdezte értetlenül Suho, és nagyokat pislogva nézett hol rám, hol pedig a többiekre.
- Na, Minseo, mit láttál, amin ennyire kell nevetned? – kérdezte Dóri, és megbökdösött a lábával.
- Én, én… - próbáltam valami érthetőt kinyögni, kevés sikerrel.
- Na! Minseo! – kiáltottak rám a többiek, akik azon kezdtek el nevetni, ahogy én szenvedek.
- Csak Tao… Tao… - törölgettem a szemeimet.
- Mi van Taoval? – néztek többen is a mosdók irányába, ahol azonban az említettet nem látták.
- Tao beszorult a wc-be… - nyögtem ki nagy nehezen, mire a többiek először értetlenül tekintettek egymásra, majd ők is ugyanolyan röhögésben törtek ki. – Valaki menjen és segítsen már neki, mert két perce azt hallgatom, hogy szitkozódik magában és rángatja azt a kurva ajtót.

   Baekhyun és Kris egymást támogatva indultak el a mosdók irányába, majd újabb percek elteltével hárman tértek vissza.
- Ez tökre nem vicces, tudjátok, hogy bepánikoltam? – duzzogott Tao, miután be lett avatva, hogy mindenki tudja, mi történt vele. – És ha leharapja a kukimat a klotyómanó?
- Akkor nem tudod megerőszakolni D.O.-t! – kiabálta Kai, amin megint jót nevettünk.
- Emberek, egy picit halkabban, hív a főnök! – intette csendre a társaságot Dóri, mi pedig egyből csendben maradtunk. – Haló? Igen, én vagyok. Tényleg? Ez nagyszerű. Mikor tudunk menni? Ma délután? Biztos? Rendben, akkor máris indulunk. Viszonthallásra.
- Na, mit mondott? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Azt mondta, sikerült felvennie Jong Minnel a kapcsolatot és sikerült megtalálni azt az ismerősét, aki tud nekünk segíteni. Ma délutánra lebeszélt nekünk egy találkozót vele.
- Na, ez nagyszerű! Akkor menjünk! – pattant fel egyből Luhan.
- Mindannyian? Nem leszünk túl sokan? – kérdezte Tao, és ahogy ránéztem, láttam szemében a kétségbeesettséget.
- Igaza van – értettem vele egyet, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek, hogy Tao nem akar találkozni a főnökkel. – Tényleg nem kéne ennyi embernek egyszerre odacsődülnie. Meg nekem megint fáj a fejem, szóval én szerintem hazamegyek Taoval.
- Rendben. Tényleg túl sokan lennénk. Akkor ki jön még, és mi marad? – kérdezte Dóri.
- Én megyek! – jelentkezett Baekhyun – Meg Lay és Luhan is jön.
- Meg én is! – mondta egyszerre Chanyeol és Sehun.
- Oké, akkor szerintem ennyien elegek leszünk. Akkor majd otthon találkozunk, srácok – állt fel az asztaltól Lay is.
- Mindenképp. És sok sikert! Bármi van, hívjatok és tájékoztassatok folyamatosan, hogy mi történik – veregette meg Luhan és Lay vállát Suho – Legyetek erősek!
- Köszi.

   Kifizettük az ebédet, majd a társaságunk kettévált: Dóriék balra, mi jobbra indultunk el. Rettenetesen féltem, hogy vajon sikerülni fog-e Luhannak visszaadni a képességet, mert ezzel kapcsolatban baromi rossz előérzetem volt…