32. rész

32. rész:

*MinSeo szemszög*

   A következő napok rettenetesen jól teltek. Végre nem kínzott a sok gondolat, nem fájt állandóan a fejem és végre úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Taoval is minden rendben volt, nem jött ki rajta a gonosz énje, bár olykor-olykor voltak perverz és goromba megjegyzései, de mindig bocsánatot kért. Bevallom, kezdtem hozzászokni ezekhez a megjegyzéseihez, és az igazság, hogy ezek nélkül nem is lett volna Tao. Nagyon jól kijöttünk egymással, sokat beszélgettünk és néztünk filmeket, nevetgéltünk és főztünk vacsorát. Amikor néha-néha rámtört a fejfájás, mindig mellettem volt, ha bármire szükségem volt, már rögtön ugrott is és próbálta a lehető legnagyobb támaszt nyújtani nekem. És ez jó érzés volt számomra. Napról napra egyre jobban beleszerettem, és éreztem, hogy ezzel ő sincs másként, de valahogy egyikünk sem merte kimondani ezeket a szavakat.

- Mehetünk? – kopogott be a szobám ajtaján széles mosollyal az arcán. Bólintottam, majd magunkra kaptuk a cipőnket és kimentünk a hűvös éjszakába.

   Bár eleinte nem rajongtam az ötletért, hogy este sétálgassunk, de Tao mindenáron meg akarta mutatni éjszaka is a környéket, és elvinni egy helyre, ahol gyerekkorában sok időt töltött. Végül beadtam a derekam, hisz egy lélek se tartózkodott rajtunk kívül itt, na meg itt volt Tao, mellette mégiscsak biztonságban voltam.

   Végigfutott a gerincemen a hideg, ahogy megcsapott minket a kinti levegő, de aztán kellemes melegség járt át. Tao elindult balra, én pedig követtem. Egymás mellett lépdeltünk, néma csendben, egyikünk sem szólt egymáshoz. Egyáltalán nem volt zavaró, valahogy az, hogy beszélgetni kezdjünk, csak elrontotta volna a hangulatot.

   Egyre messzebb kerültünk a háztól, a fák pedig egyre sűrűsödtek körülöttünk. Kezdtem kicsit félni, mégis miféle helyre megyünk mi, de Tao amennyire tűnt felelőtlennek és rémisztőnek, teljesen az ellentéte volt.

   Nem messze tőlünk, az egyik bokorból neszezést hallottunk, és egy csapat madár rebbent fel. A hirtelen jött zajtól megijedtem és megugrottam, aminek következtében meglöktem Taot.
- Bocsi – pirultam el zavaromban, és csak remélni mertem, hogy a sötétben nem látta az arcomat.

   Tao csak halkan felkuncogott, és láttam rajta, hogy egy hatalmas mosoly ül az arcán. Elléptem mellőle, hogy nagyobb legyen a távolság közöttünk, de ekkor Tao megfogta a kezem. Ujjainkat lassan összekulcsolta, és mikor látta, hogy nem ellenkezem, még nagyobb lett a vigyor az arcán és gyorsított a tempón. Értetlenül néztem rá, és szívem rettenetes izgalommal dübörgött mellkasomban. Gyomromban apró pillangók kezdtek el repkedni, és egész testemet valami megmagyarázhatatlan érzés vette át.

   Néhány perccel később egy nagyobbacska tó tárult szemünk elé. Kisétáltunk egészen a stégnek a végére, és megálltunk.
- Itt vagyunk – engedte el a kezem Tao, és megtámaszkodott a korláton, miközben tekintete a tó felszínén csillogó fényekre tévedt.
- Ez… gyönyörű… - suttogtam, és a látványtól könnybe lábadt a szemem. A Hold ragyogása, mely visszaverődött a víz felületén, megnyugtató volt, és a csend, mely körbeölelt minket, az a mérhetetlen nyugodtság és harmónia, minden aggodalmat kisöpört belőlem.

   Fogalmam sincs, mennyi ideje állhattunk ott. Vártam, hogy Tao megszólaljon, hisz biztos voltam abban, hogy szeretne mondani valamit. Láttam arcán, hogy kikívánkozik belőle valami, de nem tudja, hogyan álljon neki; éreztem rajta, egyszerűen csak tudtam és kész.
- Oké, Tao, lassíts, túl sok minden forog egyszerre a fejedben – torzult el hirtelen arcom, amikor Tao szabadjára engedte gondolatait. Egészen eddig figyelt arra, hogy elzárja gondolatait, de amint kiértünk a stégre, a fal leomlott és ebből is láttam, hogy azzal, hogy idejöttünk, egy részletet mutatott meg az életéből, a múltjából.
- Mi? – kapta rám hirtelen tekintetét – Jaj, úristen, ne haragudj – mondta zavartan, mire csak elmosolyodtam.
- Semmi baj. Ne aggódj, nem láttam semmit, csak érzékeltem őket – felsóhajtottam, majd én is belemerültem a természet szépségébe.

   Újabb percek teltek el, az idő már lassan éjfél felé kezdett járni, az éjszaka pedig egyre hidegebb lett. Szerettem volna visszamenni, mert már eléggé fáztam, de nem akartam megzavarni Taot. Fázósan dörzsölgettem kezeimet, de nem volt hatásos. Ekkor Tao hirtelen ellökte magát a korláttól, majd mögém sétált és megölelt. Fejét vállamra támasztotta, vett egy nagy levegőt, majd lehunyta szemeit és csak álltunk. Bennem még a vér is megfagyott; egyáltalán nem számítottam erre. De aztán átadtam magam az érzésnek, és hagytam, hogy hadd öleljen.

*

*Eközben Dóriéknál*

   Miután Dórit megtámadták, otthon a hangulat ismét feszültté vált. Mindenki sokkal óvatosabb volt, még több riasztót szereltek fel, és az ajtókat, ablakokat lefekvés előtt többször is átnézték, hogy jól vannak-e bezárva.

   Dóri a következő napokat az ágyban töltötte. A térde elég csúnyán megsérült, és ki is hívtak hozzá másnap egy orvost, aki parancsba adta, hogy néhány napig pihentesse, és ne mászkálgasson. A főnöknek másnap be is telefonált, hogy néhány napot ő is kivenne, amit természetesen megértett és mielőbbi jobbulást kívánt neki.
- Jól vagy? – ült le mellé az ágyra Baekhyun, miután az orvost kikísérte.
- Fogjuk rá – erőltetett arcára egy mosolyt Dóri, majd felsóhajtott.

   Baekhyun lerúgta lábáról papucsát, és barátnőjéhez bújt. Egyik karjával átölelte, míg másikkal megfogta a lány kezét, aki csak mellkasára hajtotta a fejét.
- A kávézó milyen állapotban van? – kérdezte kissé szomorúan.
- Hát… Chanyeol és Kris azt mondták, hogy már nagyjából sikerült helyrehozni a dolgokat, de még néhány napba beletelik, míg minden olyan lesz, mint régen – felelte Baekhyun és egy puszit adott a lány fejére – Mire meggyógyulsz és visszamehetsz dolgozni, minden olyan lesz, mint régen. Talán még jobb is – próbálta biztatni Dórit, aki megeresztett egy halovány mosolyt.
- Remélem is. Bárki is tette, egyszer kerüljön a szemem elé, és isten bíz, hogy addig ütöm, amíg mozog – szorította ökölbe kezeit az idegességtől.

   Hiába is, a kávézó volt a másik otthonunk, nagyon szerettünk ott dolgozni, és az, hogy ezt tönkretették, eléggé megviselte Dórit. Az embereknek olyan ritkán adatik meg, hogy olyan helyen dolgozzanak, ahol szeretnek és mi ezen kevés emberek közé tartoztunk, és most mégis elvették tőlünk, hacsak egy rövid időre is. A helyzetet pedig az is rontotta, hogy továbbra sem tudtuk, ki vagy kik tették ezt és miért.
- Ne aggódj, elkapjuk a tetteseket. Pontot fogunk tenni a végére, és többé nem kell majd aggódnotok – simított végig Dóri arcán. – De bár tudnánk, hol is álljunk neki a keresésnek. Legalább lenne valami kiindulópont vagy akármi, amin elindulhatnánk.
- Na igen, ez sokat segítene. Amúgy nem hagytak maguk mögött semmiféle nyomot a kávézóban?
- Nem, a fiúk nem találtak semmit.
- Aish, nem lesz ez így jó… - sóhajtott fel ismét Dóri.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Baekhyun néhány perccel később, miután mindketten elcsendesedtek, és csak egymás lélegzését hallgatták.
- Hát… most így eszembe jutott a tegnapi nap, és sehogy sem fér a fejembe, hogy mégis hogy sikerült néhány másodperc alatt ekkora felfordulást csinálni, ráadásul ilyen csendben. Mert aki ott volt mellettem, tuti nem egyedül jött, és ha többen is voltak, akkor sem csinálhattak ekkora káoszt ilyen rövid idő alatt. Vagy ha mégis, az hallottuk volna.
- Ebben van valami. Úgy gondolod, természetfelettiek voltak ott? – nézett barátnőjére érdeklődve és próbálta követni a lány gondolatait.
- Igen – ült fel Dóri az ágyon, hogy szembenézhessen Baekhyunnal – Ami, ha azt vesszük, egy kiinduló pont. Valahonnét nem tudjuk kideríteni, megkeresni azokat az embereket, akiknek van képessége?
- Nem hülyeség, amit mondasz. Sőt! – csillantak fel hirtelen a fiú szemei – Erre nem is gondoltam. Csak ugye ezzel az a baj, hogy mindenki próbálja eltitkolni, és így nehéz lenne őket felkutatni.
- Azt gondoltam, de… valamelyikőtöknek nincs olyan ismerőse, akinek ilyesfajta képessége lenne? Hogy meg tud találni embereket vagy valami?
- Ez egy nagyszerű kérdés. Nem tudom, de megkérdezhetjük a többieket, hátha ők ismernek valakit. Nem tudom, hogy jutunk-e ezzel valamerre, de jelen pillanatban nincs semmi más ötletünk – húzta vissza magához Dórit és megcsókolta – Imádom, hogy ilyen okos vagy.

*Néhány nappal később*

   Szombat volt, késő délután, amikor Taoval leparkoltunk a ház előtt. Csaknem egy teljes hetet töltöttünk távol mindentől, így ideje volt ismét visszatérni. Bár szívesen maradtam volna még, de már hiányoztak a többiek és aggódtam, hogy mi van velük. Taoval folyamatosan gyakoroltam a képességem elsajátítását, ettől függetlenül felkészítettem magam arra, hogy a fejfájásaim ismét visszatérnek.

Épp kiszálltunk a kocsiból, amikor Dórit és Baekhyun pillantottam meg az utca végén. Ők is észrevettek minket, mert Dóri sikítva kezdett el rohanni felém, és néhány pillanattal később már egymás nyakában lógtunk.
- Úristen, de jó, hogy ismét itthon vagy – szorított magához erősen.
- Hát még én, hogy örülök, hogy látlak titeket – engedtem el, és szélesen rávigyorogtam.
- Milyen volt ez a kis kiruccanás? – nézett végig rajtunk Dóri – Tao jól viselkedett?
- Hát… egyszer meg akart erőszakolni, de amúgy minden rendben volt – mondtam, mire Dóri szemei elkerekedtek és dühösen pillantott Taora – Nyugi, csak vicceltem. Nem volt semmi, minden okés volt.
- Fhúú, te, ezt még visszakapod – bökött oldalba Tao a kijelentésem hallatán, majd kivette a bőröndöket a csomagtartóból.
- Akkor ennek örülök.
- És ti hol voltatok? – kérdeztem.
- Csak sétáltunk egyet a környéken, unalmas volt itthon – felelte Baekhyun és magához ölelte Dórit.

A Tao és Baekie segítettek bevinni a csomagokat a lakásba, ahol teljes csend fogadott minket.
- Ezek hová lettek? – néztünk össze Dórival, de a fiúk nem igazán törődtek ezzel.
- Így vártak engem haza, na szép – fontam össze durcásan a karjaimat magam előtt, de persze csal poénból.
- Lehet filmet néznek, nézzük meg őket fent – tanácsolta Dóri, így mindketten felmentünk az emeletre.

- Mi ez a hang? – kerekedtek ki a szemeink Suho szobájának ajtaja előtt. – Milyen lány van nálunk?

Dórival értetlenül néztünk egymásra, majd egy vállrándítás után bekopogtunk az ajtón és benyitottunk. A látványra, ami fogadott minket, egyáltalán nem számítottunk.
- Wáááááá!!!! – sikított fel mind a tíz fiú, miután megláttak minket az ajtóban, és gyorsan eltakarták az ölüket azzal, ami épp a kezükbe akadt, majd kikapcsolták a tv-t.

Mi Dórival abban a pillanatban becsaptuk az ajtót, hátat fordítottunk és lerohantunk az emeletről, ki a házból, majd a szökőkútnál összerogytunk, annyira kellett nevetnünk.
- Jézusom… - csak ennyit bírtunk kinyögni. A könnyeink percek alatt kifolytak és egymásba kapaszkodva próbáltuk feldolgozni az előbb látottakat.
- Most… ezek komolyan… a szobában… egyszerre mind a tízen… pornófilmet néztek és… és… ne máááár – csapkodtuk a földet kínunkban.

Baekhyun és Tao is kijöttek a nagy nevetésre, és hiába kérdezgették, mi bajunk van, nem bírtuk nekik elmondani. Csak nevettünk és nevettünk és próbáltuk abbahagyni, de nem ment. Nagy nehezen felültünk a szökőkút szélére, és ott folytattuk a nevetést, de egyszerűen nem bírtunk leállni.
- Én azt hiszem, tudom, mi történt – mondta Baekhyun Taonak, aki csak felvont szemöldökkel csóválta a fejét, miközben minket nézett – Szerintem rájuk nyitottak a fiúkra, amikor ők épp izé… tudod… azt csinálták. – vakarta meg zavartan a tarkóját, mire Tao csak felröhögött.

Lassan már tíz perc is eltelt, de még mindig nem bírtuk abbahagyni. Aztán amikor Dóri véletlenül elvesztette az egyensúlyát és belecsúszott a szökőkútba, a két fiú is csatlakozott hozzánk, így már négyen nevettünk kint az udvaron.