30. rész

30. rész
*MinSeo szemszög*

   Október huszonhatodikára virradt. Dóri álmosan nyitotta ki szemeit, és csodálkozva nézett körbe a szobában, miután rájött, hogy egyedül van. Nyújtózott egy nagyot, ránézett az órájára, ami tizenegyet mutatott, így úgy döntött, még lustálkodik egy keveset. Visszahúzta magára a takarót és gondolataiba merült. Nem sokkal később kinyílt az ajtó, és egy Baekhyun lépett be. Leült az ágy szélére, Dórihoz hajolt és egy puszit nyomott a lány arcára, majd megsimogatta kezeit.
- Jó reggelt, hercegnő! – suttogta, mire Dóri arcán megjelent egy apró mosoly, és karjait átfonta szerelme nyakán, és magához húzta.
- Neked is! – nyitotta ki szemeit, majd egy csókot nyomott a fiú szájára.
- Hoztam neked valamit – könyökölt fel Baekhyun, és az éjjeliszekrényen lévő tálcát Dóri ölébe rakta.
- Ágyba reggeli? Miért is kapom ezt? – lepődött meg a lány, és kíváncsian nézett a vele szemben ülő srácra.
- Mert szeretlek – vigyorodott el, és egy újabb csókot adott barátnőjének.
- Aha, persze. Akkor az eddigi reggelijeim hol vannak? És akkor ezentúl mindennap ezt kapom? – kérdezte.
- Igaz. Kissé el vagyok maradva. Majd pótlom őket, oké? – simított végig a lány karján, majd egy falat pirítóst a szájába adott.
- Szóval? Mire fel ez az egész? – érdeklődött továbbra is.

- Tényleg nem tudod? – kérdezett vissza Baekhyun, mire Dóri megrázta a fejét – Elfelejtetted, hogy ma van a szülinapod?
- Óóóó, vagy úgy – jutott hirtelen eszébe Dórinak – Így már mindent értek. Akkor mától kezdve mindennap lesz születésnapom, jó?

- Nem vagy te kicsit telhetetlen? – nevetett fel a fiú, és újabb csókot hintett a lány ajkaikra.
- Én? Dehogy – legyintett egyet – Mit kapok ajándékba?
- Még hogy nem telhetetlen – forgatta meg a szemeit Baekhyun – Egyébként… majd kicsit később megtudod.
- Baekie, ne már! – csapta vállon az említettet Dóri – Mindjárt megyek munkába, és itt húzod az agyam? Gonosz vagy – fonta össze melle alatt karjait, és durcásan fordította el a fejét.
- Na, jó! Ha már egyszer szülinapod van, nem húzom az idegeid! - Baekhyun a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis dobozkát. Dóri nagyokat pislogva meredt barátjára, miután amaz átadta neki.
- Ez… mi ez?
- Nyisd ki és megtudod – mosolygott rá sejtelmesen a fiú.

   Dórinak nem kellett kétszer mondani. Remegő kezekkel nyitotta ki a dobozt, amiben egy ezüst karkötő pihent. Még a lélegzete is elakadt, ahogy kiemelte az ajándékot és óvatosan megforgatta kezei között. Könnyekkel küszködve emelte tekintetét Baekhyunra, aki csak mosolyogva figyelte barátnője reakcióját.
- Ez… annyira szép – ámuldozott Dóri, miközben jobban szemügyre vette a karkötőt, amin egy „D”, egy „B” és egy szívecske alakú medál lógott.

- Tetszik? – mosolygott rá a fiú és boldogan figyelte barátnője ragyogó arcát.
- A legszebb, amit valaha láttam – törölte meg szemeit, majd Baekhyun felé nyújtotta a karkötőt – Felteszed nekem?

- Persze – feltette Dóri csuklójára a karkötőt, majd megcsókolta – Boldog Születésnapot!
- Köszönöm – bújt hozzá boldogan a lány és jó erősen szorította magához a fiút – Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek – puszilta meg a lány homlokát.

*

   Dél környékén Dórival a munkahelyünkön voltunk, és a megszokott hétköznapi, kávézós életünket éltük. Dóri hatalmas, csillogó szemekkel mutogatta a karkötőjét, és ha éppen nem kellett felszolgálni, akkor leült egy székre és a kis ékszert nézegette, teljesen átszellemülve. Muszáj volt mosolyognom rajta, annyira aranyos volt. Régen láttam ilyen boldognak, ilyen vidámnak és ennek kifejezetten örültem.

- Annyira gyönyörű – sóhajtott fel, amikor leültem mellé ebédelni.
- Ha még egyszer kimondod ezt a két szót, fejbe váglak – szóltam rá, mire ő csak egy szúrós pillantást vetett felém – Hallod? Ne hajtogasd már ezt folyton!
- De én nem… Ja, bocsi, te olvasod a gondolataim – húzta el száját.
- Nem gond – legyintettem.
- Azért jól vagy? Csak mert ha nagyon fáj a fejed, nyugodtan hazamehetsz. Nem kell itt lenned, a főnökünk is megmondta, hogy nem kéne még ennyi ember közelébe menned.
- Igaz, de nem hagylak itt egyedül. És különben is, mindegy, hogy itt vagy otthon vagyok, ugyanúgy sok ember vesz körbe – rántottam vállat.
- Na, igen – értett egyet velem, majd ő is nekiállt végre ebédelni.

   Mivel október közepe volt, már nem volt akkora forgalom, mint nyáron, így azt a negyed órás ebédszünetet kényelmesen ki tudtuk használni. Nem kellett rohannunk, kapkodnunk, és nem zajongott az egész kávézó a sok vendégtől.
- A kettes asztalnál rendelés van! – indultam meg az újabb betért vendégek felé, de Dóri megelőzött.
- Majd én megyek, te inkább csak pihenj – parancsolta, én pedig szót fogadtam és visszamásztam a pult mögé.

- Mit hozhatok nektek? – lépett az asztalhoz Dóri – Changmin? Jiyong?
- Dóri? Szia! Te itt dolgozol? – csillantak fel az ismerős arc láttán Changmin szemei.
- Igen, ez a munkahelyem.

- De jó. Ezt nem is tudtam. Ennek örülök – mosolygott a fiú.
- A barátnőd is itt van? – kérdezte Jiyong.
- Minseo? Igen, ő is – pillantott hátra a válla felett – De mit kértek?
- Egy csésze kávé jó lesz – mondta Changmin.
- Legyen kettő!
- Akkor máris hozom – eresztett meg egy mosolyt Dóri, majd visszasétált a pulthoz.
- Mi ez a hatalmas vigyor? – kérdeztem Dóritól, amint visszajött és nekiálltam csinálni az italokat.
- Tudod, kik vannak itt? Changmin és Jiyong, a két srác a partról. Azt hittem, sosem futunk többet velük össze.
- Én sem gondoltam volna – adtam át a két rendelést barátnőmnek – Várj, megyek veled én is, odaköszönök nekik – indultam Dóri után.

   Szerencsére nem voltak sokan, így néhány percre leülhettünk beszélgetni velük. Még mindig ugyanolyan kedvesek voltak, mint azon az éjszakán, amikor kissé kiborultunk és ők kísértek haza egy darabig. Jó érzés volt újra találkozni velük, igazán jó barátoknak bizonyultak.
- És a barátoddal jól megvagytok még? – érdeklődött Changmin, mire Dórival összenéztük.
- Igen, jól megvagyunk – felelte Dóri és a karkötőjére nézett, hatalmas mosollyal az arcán.
- És te jól vagy? – fordult felém Jiyong – A múltkor megsérült a nyakad, rendbe jött azóta?
- Persze, már kutya bajom – eresztettem meg egy mosolyt és Jiyongra néztem, aki egy percre sem vette le rólam a szemét. Láttam, hogy kezei az asztalon pihenő kezeim felé csúsznak, így gyorsan elhúztam őket.
- Bocsi, nekem is van barátom – dőltem hátra a széken, Jiyong lelkesedése pedig egyből letört.

   Dóri hirtelen rám kapta a tekintetét és döbbent arccal mért végig. Felé fordultam, és hogy ne hallják a fiúk, gyorsan odasúgtam neki, hogy majd később elmagyarázom.

- Nem gond – mondta Jiyong, és mintha mi sem történt volna, ismét beszélgetni kezdtünk.

   Néhány perccel később betoppant Baekhyun és Kris, akik egy rövid időre magunkra hagytak, míg hazanéztek a többiekhez. Tekintetükkel egyből minket kerestek, és mikor nem láttak minket a pultnál, kétségbeesetten néztek egymásra.
- Itt vagyunk – intettem nekik oda, mire megindultak felénk.
- Sziasztok! – köszöntünk mindannyian egymásnak.
- Ők itt Jiyong és Changmin, akikkel még hetekkel ezelőtt futottunk össze – mutatta be a két idegent Dóri – Ők pedig Baekhyun és Kris, a barátaink. Vagyis Baekhyun az én barátom.
- Kris pedig az enyém – vágtam rá hirtelen, mire mindkét fiú és Dóri is kerek szemekkel nézett ránk.
- Örülünk a találkozásnak – fogtak kezet a srácok
- Én most megyek – álltam fel hirtelen – Örülök fiúk, hogy beugrottatok, remélem, még találkozunk – köszöntem el tőlük és Baekhyunt és Krist magammal húzva visszavonulót fújtam.
- Mióta vagyok én a barátod? – szegezte nekem egyből a kérdést Kris, mire csak rámosolyogtam.
- Amióta Jiyong kissé nyomult – mondtam – Bocsi, le kellett valahogyan koptatnom.
- Mindent értek.
- Megölhetem azt a csávót? – kérdezte visszafojtott hangon Baekhyun. Mindketten ránéztünk, és akkor láttuk, hogy Baekhyun gyilkos szemekkel méregeti Dóriékat. Nyakán kidagadtak erei, ahogy a dühöt visszafojtotta magában – Mit flörtölget a barátnőmmel? Odamegyek és megverem – indult volna meg a fiú, de Kris időben visszarántotta.
- Ne rendezz jelenetet, Baek! – szorította meg erősen a kezeit, aki kifújta az eddig bent tartott levegőt, de ugyanolyan idegesen nézte őket.
- Féltékeny vagy? – kérdeztem, és elmosolyodtam a gondolatai hallatán – Nyugi, nem lesz semmi, tudja, hogy te vagy a barátja, nem hiszem, hogy ki merne így kezdeni vele.
- Tudom, de attól még nekem ne nézzen rá, és ne nevetgéljen Dóri társaságában. Irritáló egy feje van. Tényleg nem verhetem meg? – sóhajtott fel ismét csalódottan, és ökölbe szorultak kezei.
- Ne féltékenykedj már! – csaptam meg egy ronggyal – Ők csak a barátaink.
- És mégis hol ismerkedtetek meg? – szólt közbe Kris, mire Baekhyun is felénk fordult.

   Nem tudtam, mit mondhatnék, így tekintetem én is Dóriékra szegeztem és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy vendégeink pont akkor állnak fel az asztaltól.
- Jön Dóri – tértem ki a válasz elől.
- Akkor én most beszélek a srác fejével – pattant fel Baekhyun, de mire észbe kaptunk, ő már Changmin és Jiyong mellett állt.
- Bocsi, srácok, csak azt szeretném mondani, hogy – fordult Changminnal szembe és mélyen a szemeibe nézett – ne flörtölgessetek Dórival és Minseoval, mert nem állok jót magamért. Nincs bajom veletek és ezt nem fenyegetésnek szánom, és nem is szeretnék konfliktust magunk között, ez csupán egy baráti figyelmeztetés. Remélem, érthető voltam – eresztett meg egy mosolyt, majd kezet fogott velük – További szép napot! – hajolt meg, majd visszasétált hozzánk.
- Minden okés? Mit mondtál nekik? – kérdeztük mind a hárman egyszerre.
- Semmit, nyugalom. – legyintett egyet Baekhyun és magához húzta barátnőjét, és megcsókolta.

*

   A délután nagy része már lazábban telt el, és mivel nem volt akkora forgalom, korábban is zártunk, aminek kifejezetten örültem, hisz nem éppen voltam formámban. Amint beértem a lakásba, felrohantam az emeletre, bementem a szobába és cipőstül dőltem le az ágyra. Rettenetesen fájt a fejem. Olyan volt, mintha több ezer ember suttogott volna egyszerre a fülembe és ettől a sok suttogástól minta szét akart volna robbanni. De a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem a fájdalom ellen semmit.

- Kussoljatok már be… - nyögtem halkan, és fejemre nyomtam a párnát, mintha ezzel bármit is elérhettem volna.

   Könnyeim lassan utat törtek maguknak és percekkel később már szabályosan zokogtam. Annyira sajgott a fejem, hogy bármit megtettem volna azért, hogy abbamaradjon, vagy legalább egy kicsit enyhüljön. Ordítani tudtam volna, dühöngeni és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne keljek ki magamból.

   Nem hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, ahogy azt sem érzékeltem, hogy besüpped mellettem az ágy.
- Minseo… - simított valaki végig karomon, és leemelte fejemről a párnát – Minden rendben?
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? – töröltem meg szemeimet, és rá sem nézve az illetőre, visszanyomtam fejem a takarómba.
- Igazad van, hülye kérdés volt – húzta el a száját az illető, majd a takarót is lerángatta rólam és arcomhoz hajolt.
- Tao, szállj már le rólam! – löktem el magamtól ingerülten – Hagyj békén!
- Bocsi – ült vissza Tao, de természetesen nem vette magára dühömet. – Támadt egy ötletem, ami szerintem tetszeni fog.
- Te meg az ötleteid… képzelem, mik lehetnek… - jegyeztem meg kicsit sem kedvesen. – Mi az a nagyszerű ötlet?
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk holnap egy csendes helyre, ahol senki sem zavar. Mit szólsz? – támaszkodott derekamra és úgy nézett arcomba.
- Te meg én, egy csendes helyre? – nyitottam ki szemeimet és felvont szemöldökkel néztem rá – Ez cseppet sem hangzik túl jól a te szádból.
- Most miért? Én megváltoztam, jó gyerek vagyok – emelte fel védekezően maga elé kezeit, és sunyin elmosolyodott, mire csak megforgattam szemeimet – De most komolyan. A te érdekedben mondom. Van egy kisebb nyaralónk, a város legeslegszélén, ahol szinte egy lélek sem jár, ahol nem hallanád senkinek sem a gondolatait, és nem kínozna éjjel-nappal a fejfájás. Még így sem hangzik jól?

- Hm… így már valamivel jobb – feleltem néhány perc csend után – De az, hogy ketten megyünk, kissé nyugtalanít.
- Nem foglak bántani – vágta rá rögtön – És megerőszakolni sem! Ígérem!

   Az utolsó mondatán muszáj volt elmosolyodnom. Igazából tényleg jól hangzott, amit mondott, és örültem volna, ha néhány napig nem kell senkinek sem a gondolatait hallgatnom. Oké, ott lesz Tao, de az csak egy ember, és ha nagyon akarja, ő vissza tudja fogni magát.
- Jó, legyen – mondtam, majd ásítottam egy nagyot és visszacsuktam szemeimet – De most már hagyj aludni!

- Ahogy akarod – mondta, majd visszaadta a párnámat, betakart és kezemet simogatva lassan elnyomott az álom.