20. rész

20. rész

*MinSeo szemszög*

Sokkot kaptam, szinte fel se fogtam, mi történik körülöttem. Láttam, ahogy Dóri ájultan esik össze mellettem, de képtelen voltam akármit is tenni. Miután Baekhyun azonnal a segítségére sietett, tekintetem pedig a betolakodó vérbe fagyott testére tévedt. Csak álltam és néztem, ahogy vére egy hatalmas tócsába gyűlik össze teste alatt, szemei pedig élettelenül merednek előre. Noha tudtam, hogy bántani akart minket, az, hogy a szemem láttára lett öngyilkos, kikészített.

Nem érzékeltem, ahogy a fiúk felemelték Dórit a földről és kivitték a konyhából, arra se reagáltam, hogy Kris az orrom előtt lengeti a kezét, sőt, azt se vettem észre, amikor óvatosan karjaiba kapott, és a nappaliba vitt. Hozott nekem egy pohár vizet, amit meg is itatott velem, de olyannyira lebénultam, kikapcsolt minden érzékszervem, hogy erre sem emlékeztem.

   Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, és hogy eközben mi minden történt, de még sötét volt, amikor ismét az ágyamban találtam magam. Dóri már magánál volt, Baekhyun mellette feküdt és a hátát simogatta, Kris pedig az ágy végében ült és az arcomat fürkészte. Hosszú percek teltek el, de egyikünk sem szólt semmit.

- Nyugodtan lemehettek a többieknek segíteni, mi megleszünk itt – törte meg a csendet Dóri, és végigsimított Baekie kézfején.

- Ilyet még véletlenül se kérjetek tőlünk! Semmiképp nem hagyunk most magatokra! – tiltakoztak.

- Srácok, lent nagyobb szükség van rátok, rengeteg dolgot kell megbeszélnetek, mi pedig lelkizni akarunk – ültem fel én is az ágyban – Lassan világosodik, nem hiszem, hogy valaki megint ránk támadna.

- Rendben – sóhajtott fel Kris, majd felállt az ágyról – Egy rövid időre lemegyünk, hogy kibeszélhessétek magatokat, de aztán visszajövünk.

   Baekhyun nyomott egy csókot Dóri ajkaira, majd mindketten elhagyták a szobánkat. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Dórival egymásra néztünk, és mintha csak erre vártunk volna, sírni kezdtünk. Megöleltük egymást és úgy zokogtunk egymás nyakába borulva.

- Ez… ez már túl sok… én ezt nem bírom feldolgozni – törölgettem szemeimet, de könnyeim csak nem akartak alábbhagyni.

- Én sem… Folyton látom magam előtt, ahogy megöli magát, ahogy folyik belőle a vér… - tűrte hátra haját – Olyan fullasztó ez a szoba – kelt ki az ágyból, majd az ablakhoz lépett és kinyitotta azt. – A nyakad jól van? – fordult felém.
- Igen, azt hiszem. Kicsit fáj, de majd helyre jön – tettem nyakamra kezemet, és csak ekkor tűnt fel, hogy be van kötve. - Mikor lesz ennek az egésznek vége? – zokogtam fel ismét, majd én is az ablakhoz mentem és nagyot szippantottam a hajnali hideg levegőből.

- Nem tudom, de úgy érzem, lassan megőrülök. Itt ez a ház, a srácokkal, ahol biztonságban kéne éreznünk magunkat, erre úgy érzem, mintha egy kalitkába lennék zárva. Fojtogat, és frusztrált vagyok, és nem akarok mást, csak eltűnni innen – fakadt ki Dóri, és arcát kezeibe temette.

   Odaléptem mellé és magamhoz öleltem. Pontosan tudtam, mit érez, hisz bennem is ez játszódott le. Ha itt ránk támadnak, akkor hol máshol bújhatnánk el?

- Elmegyünk a partra? – kérdezte Dóri néhány perccel később.
- Most? – néztem nagy szemekkel barátnőmre.
- Aha.
- De a srácok… és ami nemrég történt… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
- Én is félek, de nem bírok itt maradni. Ki kell szellőztetnem a fejem, és a srácok tuti nem engednének el minket, úgyhogy szépen kimászunk az ablakon, és kész. Mire észrevennék, hogy elmentünk, már vissza is jövünk.
- És ha nem? Chanyeol akár meg is hallhatja, hogy épp mászunk le a fán.
- Nem fogják észrevenni. Mindannyian ki vannak merülve, és kicsit össze vannak zavarodva ettől az egésztől. Na, gyere már! – kérlelt, és már át is mászott az ablakból a fára.
- Oké, én is megyek, de ha lebukunk, te viszed el a balhét – mondtam, és utána másztam.

   Szerencsére sikeresen földet értünk, és anélkül kiléptünk az utcára, hogy a fiúk ezt észrevették volna. Az utca csendes volt és kihalt, ami valóban hátborzongató volt, de most ez érdekelt minket a legkevésbé. Karöltve sétáltunk el egészen a Han folyó partjára, ami alig tíz percre volt az otthonunktól.

   Leültünk a kövekre, és belelógattuk a lábunkat a vízbe. Eleinte nem szóltunk egymáshoz, csak meredtünk magunk elé és néztük, ahogy a víz hullámzik. Mindketten azt reméltük, ez majd segít megnyugtatni minket, hogy a víz majd kimossa szívünkből, lelkünkből a gyilkosság kínzó gondolatait, de semmi nem történt. A hullámok morajlása csak még inkább fokozták bennünk a tehetetlenséget, a feszültséget.

   Újból sírni kezdtünk. Ott ültünk a parton, a szemünkből csordogáló könnyek elhomályosították a túlsó parton lévő fényeket, miközben az éjszaka lassan tovaszállt és világosodni kezdett.
- Szerinted kik akarnak minket bántani? – kérdeztem rekedtes hangon.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs… Senkit nem bántottunk, nem voltak ellenségeink, úgyhogy nem tudom. Ha pedig a srácok rosszakarói, akkor… akkor se értem, hogy miért pont minket. Miért kell ártatlanokat bántaniuk? Ez annyira hülyeség.
- Bár lenne ennek valahogy vége… - sóhajtottam fel.
- Igen, lehetne… És ez a betolakodó… Nem tudom kiverni a fejemből… Látom az arcát magam előtt, és egyszerűen nem tudom elfelejteni.
- Én sem… Nem értem, miért jött ide. Tudhatta, hogy ez lesz. Tizenkettő egy ellen… Ráadásul inkább öngyilkos lett, semmint akármit is elárult volna.

   Perceken át taglaltuk, vajon mi folyik itt, mi ez az egész, amibe csöppentünk, majd miután kellőképpen kisírtuk magunkat, már csak egymás mellett ültünk és ismét a víz felszínén megcsillanó fényeket néztük.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy megzavarunk titeket, csak érdeklődni szeretnénk, hogy jól vagytok? – két srác lépett oda hozzánk, mire mindketten odakaptuk fejünket.
- Öhm… igen, minden rendben van – felelte Dóri – Miért ne lenne?
- Mert hajnali 4 óra van, és ilyenkor egy lélek sem szokott errefelé járkálni – mondta a másikjuk – Mindennap erre szoktunk hazajönni a munkából, és eddig még ilyen korai időben nem láttunk errefelé senkit.
- Óh, vagy úgy – eresztettem meg egy mosolyt – Tényleg minden rendben, csak szeretjük a napfelkeltéket és most lesz alkalmunk ezt megnézni – füllentettem, hisz nem mondhattam el az igazat két vadidegen srácnak, hogy éppenséggel alig egy órája láttuk, ahogy valaki megöli magát közvetlen előttünk. Még mindig pocsékul éreztem magam, de az, hogy nem kellett a lakásban dekkolnunk, valamivel oldotta bennem a félelmet.
- Biztos? Csak mert… könnyes az arcotok és… Te jóég, neked mi történt a nyakaddal? – guggolt le mellém az egyik srác, mire zavartan összehúztam a pulcsimat, hogy ne látszódjon a kötés.
- Semmi, nem lényeges – feleltem és Dórira néztem.
- Ki bántott? Talán a barátod? – kérdezte aggódva és ujjaival állam alá nyúlt, hogy szemembe nézhessen – Hagyd el őt, vagy hívd a rendőrséget. Ha most bántott, később is fog!
- Nincs barátom – mondtam szűkszavúan, és ismét a Han folyót kezdtem el kémlelni.
- Csak véletlen baleset volt – segített ki Dóri, amiért nagyon hálás voltam.
- De akkor miért sírtatok? Az emberek nem sírnak csak úgy. Történt valami? – kérdezték, de nem válaszoltunk. Mégis mit mondhattunk volna erre? – Tudunk valamiben segíteni?
- Nem, nem kell, minden rendben, csak… áh, lényegtelen. – most Dóri volt az, aki megeresztett egy aprócska mosolyt.
- Nem akarok bunkó lenni, de ismeretlenekkel nem szívesen beszélem meg a problémáimat.
- Igaz is. Jiyong vagyok, ő pedig Changmin - nyújtott kezet, amit elfogadtam.
- MinSeo, ő pedig a barátnőm, Dóri.
- Nos. Most, hogy már ismerjük egymást, meghívhatunk titeket egy italra? Hátha attól jobban lesztek.
- Nekem barátom van, úgyhogy én ezt mellőzném, ha nem gond – mondta Dóri.
- Én sem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne. Lassan amúgy is haza kéne mennünk, nem tudják, hogy eljöttünk – álltam fel a földről – Ne haragudjatok, kedves tőletek, hogy szeretnétek segíteni, de nem kell, minden rendben van.
- Rendben. Akkor legalább elkísérünk titeket egy darabig, mi is éppen hazafelé tartunk.

- Oké.

   Az út felét Changminnel és Jiyonggal tettük meg, és sikerült egy kicsit feloldaniuk bennünket. Elökörködtek egy sort, amin mi jókat nevettünk és pont erre volt szükségünk ebben a lelki állapotban. Bár tudtuk, ez a jókedv nem hosszútávra szól, mégis, ez a pár perc, amíg elvonatkoztattunk a gyilkosságtól, jót tett nekünk.

Miután elköszöntünk a fiúktól, futólépésben mentünk haza, másztunk vissza a fán keresztül a szobába és csak remélni mertük, hogy a fiúk nem vették észre, hogy körülbelül egy órára ellógtunk otthonról.



Megjegyzés: A két fiúnak semmi köze a TVXQ-s Changminhoz és a Big Banges GD-hez, pusztán csak a nevük az... :D