56. rész (utolsó rész)

Sziasztok!

Húha... Fogalmunk sincs, mit kellene mondani, így, hogy több mint fél év után tértünk vissza Dórival. Ha azt hittétek, hogy félbehagytuk a történetet, akkor tévedtetek, mert most itt vagyunk ismét. 

Őszintén? Nem igazán van mentségünk arra, hogy miért nem jelentkeztünk eddig, hisz én (Minseo) folyamatosan írtam a többi fanfictionömet, de... ez valahogy elmaradt. Dórin lett volna a sor a folytatás megírásában, de ő nagyon elfoglalt a munkája miatt, és nincs semmi szabadideje, még beszélni is alig tudtunk az elmúlt időben. És igen, elismerjük azt is, hogy valamelyest megfeledkeztünk a történetről, de ha eszünkbe is jutott, akkor is úgy voltunk vele, hogy majd, ráér az még. Mindketten tudjuk, hogy ez minket ír le, és nagyon gáz dolog, de... nincs mit tenni, így jött ki a lépés.

Azonban habár most itt vagyunk, ez egyben az utolsó rész is, így búcsút veszünk mind a történettől, mind pedig tőletek, olvasóktól. Megígértük, hogy nem hagyjuk félbe, és egyszer a végére érünk, és bár kellemetlen, hogy ennyit kellett várni rá, de elérkezett ez a pillanat.

Nem, nem azért van vége, mert úgy gondoltuk, sokkal egyszerűbb lenne végre lezárni, ha már ennyire megvárattunk titeket, hanem amúgy is csak egy rész lett volna hátra. Emiatt pedig még rosszabb, hogy egy nyamvadt részre fél évet kellett várni. =/ Tényleg nincs mentség a tettünkre/bűnünkre, de mindketten rettenetesen sajnáljuk, hogy így alakult a helyzet.

Szóval... Csak azt akarjuk mondani, hogy reméljük mindezek ellenére, Ti is élveztétek és szerettétek az olvasni, és jókat nevettetek a szereplőkön, vagy éppen aggódtatok értük! Mi imádtuk ezt a történetet, egyrészt, mert most először írtunk közösen, másfelől pedig nagyon nagy öröm volt írni a részeket, és ötletelgetni. Rengeteg emlékezetes pillanat köt hozzá, sok olyan dolog került bele a történetbe, ami velünk is megtörtént. Nem mellesleg, nekem (Minseonak) ezzel kezdődött az EXO iránti szenvedélyem, vagyis amikor elkezdtük írni a történetet, én akkor még csak ismerkedtem a tagokkal. ^^

Na, de tényleg nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást, és reméljük, hogy ti is épp annyira szerettétek olvasni, mint mi írni! Köszönjük mindenkinek, aki olvasott minket, és véleményezett, ezt sosem felejtjük el! Nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki bármilyen formában valaha jelezte, hogy bizony olvassa a történetet, annak pedig még több köszönet, aki írt is nekünk néhány sort!

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!

Dóri & Minseo

 

56. rész
*Minseo szemszög*

Amikor ismét magamhoz tértem, még mindig az autóban ültem. Füst volt mindenhol, és éreztem az autógumi égett szagát is. Zúgott a fejem, és sípolt a fülem, minden végtagom fájt, de életben voltam. Mégis hogyan? Lehetetlen, hogy egy ekkora balesetet túléljek.

Éreztem, ahogy vér csorog végig az arcomon, de nem lefelé, hanem felfelé, a homlokom irányába. Ekkor jöttem rá, hogy az autó a feje tetején áll, és engem csak a biztonsági öv mentett meg. De miket beszélek? Nem volt bekapcsolva a biztonsági övem.

A lábam beszorult az ülés alá, és próbáltam kirángatni onnan, de rettenetesen fájt. Mégis, nagy nehezen sikerült kitépnem, és ezzel együtt már semmi nem tartott meg, így én is leestem. A fejem vérzett, iszonyatosan sok karcolás volt rajtam, és éreztem, ahogy a testemben lévő csontok hangos ropogásokkal a helyükre csúsznak.

Próbáltam kinyitni az ajtót, de nem volt semennyi energiám sem. A lábaimmal is rugdostam az ajtót, de mindhiába. Remegtek a tagjaim, és furcsa bizsergést éreztem magamban. Kell egy másik kijárat. Valamelyik ablak csak kitört.

Körbenéztem az autóban, és akkor láttam meg, hogy a sofőrnél be van törve az üveg. Oda akartam mászni, de amint megláttam a holttestet, egy sikoly hagyta el a számat.

Ekkor az egyik ajtót valaki kinyitotta kívülről. Egy idegen ember volt, és felém nyújtotta a kezét. Gondolkodás nélkül fogtam meg, és hagytam, hogy kihúzzon a kocsiból, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhatott.

- Jól van, hölgyem? – Kérdezte a férfi, én pedig csak bólogattam, mintha mi sem történt volna. Az utcán már több ember is összegyűlt, férfiak és nők egyaránt; valaki felénk igyekezett, míg mások az égő ház felé. – A mentők mindjárt itt lesznek, üljön addig le!

- Nem… nem lehet… a barátaim… - A tekintetem az égő épület felé emeltem, és ösztönösen megindultam az irányába. A lépéseim nehézkesek voltak, de aztán minden egyes megtett méterrel felgyorsultam, és a végén már rendesen rohantam. Pedig az előbb még esküdni mertem volna, hogy a lábam eltört, vagy legalábbis csúnyán kificamodott. De semmi bajom sem volt.

- Dóri! Dóri! – kiabáltam, miközben egyre közelebb értem barátnőm holttestéhez. Reméltem, hogy amit az autóból láttam, az téves volt, de nem. Dóri valóban ott feküdt a földön, és nem mozdult, nem lélegzett. – Dóri, az istenért, ne csináld ezt velem! Nem halhatsz meg! – Kiabáltam, miközben sírni kezdtem. Aztán az égő házra tévedt a tekintetem, amit már a lángok teljesen elnyeltek. Mi van a többiekkel? Ők vajon kijutottak? Nem lehet, hogy mindannyian meghaltak! Nem lehet ennek így vége! Nem maradhatok magamra!

Be akartam menni, de mielőtt ezt megtehettem volna, valaki megfogta a karom.

- Ne ölettesd meg magad! – kérte Lay, akinek arca tiszta kosz volt, és vér, de mindezt leszámítva, jól volt. A sebei begyógyultak, és most letérdelt Dóri mellé, hogy meggyógyítsa.

- Dóri meghalt – feleltem, de ő nem adta fel. Küzdött érte, minden erejét bevetve. A kezéből áradó jól ismert csillogás ott vibrált barátnőm egész teste felett, én pedig le akartam állítani, de igazából fogalmam sem volt, mi történik körülöttem. Az egész olyan volt, mint egy rémálom, és reménykedtem, hogy hamarosan felébredek. – A többiek? Ugye nem…?

- Fogalmam sincs.

Percek teltek el, miközben Lay egyre csak küzdött Dóri életéért, én pedig hol őket néztem, hol a házat. Tehetetlenül álltam ott, miközben szívem fokozatosan összetört. Ha ők odabent vannak… és én nem segíthetek nekik… mi lesz ezután?

- Életben van! - kiáltott fel hirtelen Lay, én pedig nem akartam elhinni, amit mond. Dóri mellkasa ismét fel-le emelkedett, és néhány másodperc után szemei ki is nyíltak. Ezzel egyidejűleg azonban Lay ájultan esett össze.

- Dóri? – kérdeztem, és visszatérdeltem mellé. – Hogy érzed magad? Te életben vagy!

- Meghaltam? – tapogatta meg nyakát, miközben lassan felült, és körbenézett. – Pedig csak a nyakam fáj.

- Eltörték a nyakad, és… most Lay… visszahozott a halálból – csodálkoztam, és tekintetem Layre emeltem. Tudtam, hogy nem fog magához térni egyhamar, de gyorsan az ölembe húztam a fejét, mintha ezzel bármit is tettem volna.

- Te jól vagy? – nézett végig rajtam Dóri. – Tiszta vér a felsőd és… szakadt! Rajtad átment valami? – kérdezte, én pedig felhúztam a pólómat, ám egy karcolás sem volt rajtam. – Ez a te véred, nem? Máshol sérültél meg?

- Nem, kutya bajom, de… nem tudom, hogyan… Az autóban voltam, és… most már minden oké – néztem zavartam hol magamra, hol pedig az távolban lévő kocsira, amit ekkor már lángok borítottak.

- Nagy mázlid volt – hallottunk meg egy hangot magunk mögül. A főnökünk állt ott, a hasát fogva, talpig véresen, és koszosan. Nem nézett ki valami jól. – Aki az autót vezette, valószínűleg olyan képességgel rendelkezett, ami magát gyógyította meg. És… te ölted meg, így átkerült hozzád a képessége.

- De… az nem lehet! Ha megölök valakit, akkor… a gonoszsága kerül át hozzám, nem?

- Nem feltétlenül. Mivel élet-halál kérdése volt, és jó ember vagy, talán most kivételesen a regenerálódás ragadt rád. De nem is ez a lényeg. Most el kell mennünk. Ha a rendőrség és a mentők ideérnek és kórházba visznek titeket, akkor minden hiába. Menjünk!

A főnök segített felállítani Layt, majd egymásba kapaszkodva elhagytuk a helyszínt. Egy autó már várt ránk, valószínűleg a főnökünk ismerősei voltak, így nyugodt szívvel szálltunk be a kocsiba.

Miközben magunk mögött hagytuk az égő házat, úgy egyre inkább összezavarodtam, és fájt a szívem. Reméltem, hogy a többiek életben kijutottak, vagy ha nem is mindannyian, de a legtöbben igen. És vajon mi van Jiyonggal és Changminnal? Ők megmenekültek, vagy sikerült megölni őket? Vége van az egész rémálomnak, vagy ezután se lesz nyugtunk?

A kérdésemre akkor nem kaptam választ, mert az álom magába szippantott.

*

Mikor ismét magamhoz tértem, a saját szobámban találtam magam. Ismerős volt az illat, és kényelmes volt az ágy, és olyan jól éreztem magam, hogy eszem ágában sem volt felkelni. De aztán eszembe jutott minden, és szemeim egyből felpattantak. Kikászálódtam az ágyból, majd lerohantam a földszintre, remélve, hogy ott találok valakit.

- Baekhyun! – szólítottam meg a fiút, akit elsőre megpillantottam, majd a nyakába vetettem magam. – Mi az isten történt? Hol vannak a többiek? És… ki a fenének van kedve ilyenkor főzni? – néztem gyanúsan a konyha irányába, mire Baekhyun csak felnevetett.

- Szerinted kinek? Naná, hogy D.O-nak! – engedett el, miközben mutatta, hogy üljek le a kanapéra. – Ne aggódj, minden rendben van! Mindenki jól van, épségben hazaértünk, és ezek után senki sem fog bántani titeket!

- Miért? Mi történt? Beszámolót kérek! – sürgettem őt, hisz mindennél jobban tudni akartam a részleteket, bár nagy kő esett le a szívemről, amikor hallottam, hogy mindenki túlélte.

- Így jár az, aki két napot végigalszik! – hallottam meg egy hangot magam mögül, majd valaki átölelt hátulról, és egy puszit nyomott a nyakamra.

- Tao! – kiáltottam, majd felpattantam a kanapéról, és azon nyomban a nyakába ugrottam, és szorosan öleltem magamhoz. Magamba szívtam bőrének friss illatát, és vizes haján látszódott, hogy most hagyta abba a fürdést. Könnyeim maguktól kezdtek el folyni, és hihetetlenül boldog voltam, hogy újra láthatom őt. Miután percekig ölelkeztünk, számtalanszor csókot váltottunk, csak utána vizsgáltam át arcát, ami tele volt kisebb-nagyobb sebekkel. – Jól vagy?

- Persze – mosolygott, majd mindketten leültünk a kanapéra.

- Akkor jó. De milyen két napról beszéltek ti?

- Csúnyán kiütötted magad – csatlakozott hozzánk egy harmadik személy, aki Chanyeol volt. – Valószínűleg az új képességed miatt történhetett.

- Az új képességem? – kérdeztem, de aztán eszembe jutott, mit mondott a főnökünk. – Ah, vagy az. Biztosan nem szokott hozzá a szervezetem ehhez.

Időközben mindenki megjelent a nappaliban, ki-ki álmosan, ki-ki éberen. Azonban egyikük sem festett túl jól a sok karcolás és zúzódás miatt, ráadásul mindenkit megviseltek lelkiekben is a történtek. Lay sajnos nem tudta a fiúkat meggyógyítani, mert Dóri visszahozása napokra elszívta az energiáját, de ez volt a legkisebb problémánk. Jó volt újra látni a társaságot, és azt, hogy mindannyian itt vagyunk.

- Szóval akkor… vége? – kérdezte Dóri, miközben Baekhyunhoz bújt, és megcsókolták egymást.

- Igen. Megöltünk mindenkit. Talán néhányan megszöktek, de Changmin és Jiyong, vagyis Kyuhyun és Hyunseung biztosan halottak. Ők már senkit sem bánthatnak. – felelte Suho.

- És hogyan jutottatok ki?

- Kai és Kris segítségével. Kai sikeresen kiteleportálta a társaság egy részét az udvarra, így Kris el tudott velük repülni, a csapat másik felét pedig egyből hazahozta – számolt be a megmenekülésről Luhan.

- És megragadom most is az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek, amiért egyedül akartam elintézni a dolgokat. Azt hiszem, ez egy jó lecke volt arra, hogy tudjam, mindent el kell nektek mondani, bármiről is legyen szó, mert együtt mindent meg tudunk oldani.

*

*Egy hónappal később*

Immár egy hónappal a végső leszámolás után minden olyan volt, mint régen. A srácok is visszatértek a munkájukhoz, ahogy mi is ismét elkezdtünk dolgozni a kávézóban. Sőt, Dórival úgy döntöttünk, visszaköltözünk a kis lakásunkba, amit gyorsan el kellett hagynunk még hónapokkal ezelőtt. Bár a fiúk nem örültek ennek, hogy ismét védtelenek vagyunk, de ezt kellett tettünk, ha le akartuk küzdeni a félelmeinket. Ki tudja, mi lesz a jövőben, és a srácok sem lehetnek mindig mellettünk, hogy minket oltalmazzanak.

Időközben leesett az első hó, így fehér karácsonyban volt részünk, és szerencsére a szilvesztert is együtt töltöttük. A mai napon január 15-ét írtunk, a születésnapomat, és bár örülnöm kellett volna, mégis egész nap aggódtam, és ideges voltam. Ezt ugyan nem mutattam ki, igyekeztem jól elrejteni, hisz én magam sem tudtam, hogy mit kezdjek az információval, amiről aznap szereztem tudomást.

Mivel a mai napon is szakadt a hó, és biztos voltam abban, hogy a srácok otthon meglepetéssel várnak, a főnökünk mondta, hogy nyugodtan zárjunk be előbb. Dórival már csak ketten voltunk a kávézóban, és miközben az aznapi bevétel elszámolást csináltuk, észrevettem, hogy hirtelen nagyon kedvtelenné vált.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Csak fáradt vagyok – felelte Dóri.

 - A fiúk ma biztos kirángatnak minket hógolyózni, úgyhogy össze kell kapnod magad – próbáltam jobb kedvre deríteni, de Dóri csak erőltetetten mosolygott rám.

- Tudom, és pont ez a baj. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne nekem ugrabugrálnom meg rohangálnom előlük.

- Miért? Mit nem mondasz el?

- Hát… - nézett rám félve és zavartan Dóri.

- Na, ki vele! A barátnőd vagyok, nekem bármit elmondhatsz! – ültem le a székre, és érdeklődve pillantottam rá. Dóri is helyet foglalt, majd a kezeit a hasára tettem, és fülig pirulva csak ennyit mondott:

- Terhes vagyok.

- Hogy mi? Ez komoly? Mióta tudod? Miért nem mondtad el? És úristen, gratulálok! – ugrottam fel örömömben, majd megölelgettem, és még a könnyeim is kicsordultak. – Babázni fogunk, juhú!

- Két napja tudom, de nem mertem elmondani. Gondolod, hogy Baekhyun is örülni fog neki?

- Mi az, hogy! Nem emlékszel, hogy milyen jól elvolt Lululuval is? Amúgy meg ő is tehet arról, hogy ez lett az eredmény, szóval egy szava nem lehet! Ha pedig mégis, levágom a kis fütykösét!

- Annyira barom vagy! – nevetett fel Dóri is. – Köszönöm!

- Ugyan már! Az ilyen híreket mindig örömmel fogadja az ember – öleltem meg még egyszer. – Na, de fejezzük be a pakolást, aztán irány haza!

- Rendben. Viszont közben te is elmondhatod, hogy mi volt ma ez a rosszkedv. Ismerlek ám, láttam rajtad ma egész nap, hogy valami nem oké! – nézett rám Dóri gyanúsan, és most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. – Na, ki vele! A barátnőd vagyok, nekem bármit elmondhatsz! – vigyorgott rám, miközben az én szavaimat idézte.

- Hát… - ismét visszaültem a székre, ahogy Dóri is, miközben kíváncsian nézett rám. A kezeimet a hasamra tettem, és csak ennyit mondtam - Én is terhes vagyok.

- Most szívatsz, ugye? – Dóri teljesen elképedt, mert nem tudta eldönteni, hogy csak őt utánozom, vagy komolyan beszélek.

- Teljesen komoly. Én csak ma reggel tudtam meg, de borzasztóan félek.

- Áááá! – Dóri felsikított örömében, és most ő volt az, aki a nyakamba ugrott, és agyon ölelgetett. – Én ezt nem hiszem el! Komolyan együtt vagyunk terhesek? Jézusom, ez annyira jó! Olyan megkönnyebbülés, hogy nem leszek egyedül!

Dórival egymást ölelve sírtunk örömünkben, miközben odakint hullott a hó. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaha ilyen meg fog történni velünk, ráadásul ilyen hamar, és bár egyikünk sem tervezte, hogy ilyen fiatalon lesz gyerekünk, most mindez mégsem számított. Nem akartuk elvetetni a babákat, ha már egyszer így alakult, hisz tudtuk, hogy ez mindkettőnknek egy új élet kezdetét jelenti.

Még aznap este közöltük a fiúkkal ezt a két remek hírt, amit mindannyian ujjongással fogadtak, és már alig várták, hogy a két pici megérkezzen. Tao és Baekhyun, a leendő két apa alig bírta megemészteni a hallottakat. Mindketten csak döbbenten, könnyes arccal, és hatalmas vigyorral álltak egy helyben és néztek minket.

- Erre innunk kell! Hozom a piákat! – pattant fel a székről Chen, nyomában Xiuminnal és Suhoval, akik hamarosan rengeteg üveggel tértek vissza.

- Hé, Tao! – jelent meg imbolyogva a nappaliban Kris, egyik kezében egy wc kefével, a másikban pedig egy pumpával, amit aztán odadobott Taonak. – Visszavágót akarok!

- Na, azt hiszem, megint kezdődik… - sóhajtott fel Dóri, majd miután összenéztünk, kezeibe temette arcát, felkészülve egy újabb adag hülyeségre.

Az életünk lassan helyrejött, és a sok szenvedés idővel a múlttá vált, mi pedig csak azon voltunk, hogy a jövőt, ami előttünk állt, boldogsággal és megannyi emlékezetes pillanattal töltsük meg.