42. rész

 

42. rész
*Minseo szemszög*

- Hát ez? – nézett csodálkozva.
- Meglepetés! – tárta szét karját hatalmas mosollyal az arcán Baekhyun.

Dóri döbbenetében meg sem tudott szólalni, de a szemében csillogó könnycseppek mindent elárultak. Az ajtótól apró mécsesek vezettek egy kétszemélyes asztalhoz, mely piros asztalterítővel volt lefedve. Rajta egy üveg vázában néhány szál vörös rózsa virított, és mellette egy-egy fehér gyertya égett. Dóri már messziről megérezte az étel ínycsiklandó illatát…
- De… úristen… ez… gyönyörű… - nem tudta megfogalmazni, amit éppen gondolt, vagy érzett. Baekhyun megfogta a kezét, majd lassan az asztalhoz vezette barátnőjét, és udvariasan kihúzta neki a széket.
- Látom, megleptelek vele – mosolygott továbbra is a fiú.
- Hát erre egyáltalán nem számítottam – törölte meg szemeit Dóri, és zavarában elpirult.
- Akkor jó. Nagyon izgultam, még most is tökre ideges vagyok. Soha életemben nem csináltam ilyet – nevetett fel egy aprót zavarában Baekie, amin Dóri is jót mosolygott – Egész nap ezen szervezkedtem.
- Akkor most már értem, miért láttalak alig ma.
- Hát… a jó munkához idő kell – húzta ki magát büszkén.
- És ki mondta, hogy ez jó? – kérdezett vissza Dóri halálosan komoly arccal, Baekhyun pedig egy pillanatra megmerevedett és arcáról eltűnt a mosoly, aztán amikor Dóri elvigyorodott, a fiú is megenyhült.
- Ha az étel rossz, akkor nem kell megenned. Azt is én főztem, és mondjuk úgy, hogy nem vagyok egy konyhatündér.
- Komolyan te? Hű! – Dóri, ha lehet, még jobban meglepődött, majd megkóstolta a húst – Hmm, ez nagyon finom lett.
- Tényleg? Akkor ennek örülök. De ha lehet, többet nem próbálkoznék ezzel, nem merek kockáztatni. D.O. így is ott volt mellettem, amikor főztem, és hadd ne mondjam meg, mennyire sajnáltam szegényt – ismét felkuncogott.
- Baekhyun. Kérdezhetek valamit? – nézett Dóri barátjára, és teljesen elvörösödött, ahogy találkozott pillantásuk. Bár már jól ismerte azt a barna szempárt, de akármikor belenézett, még mindig ugyanúgy kábulatba esett és teljesen összezavarodott.
- Persze – mosolygott kedvesen az említett, és habár rajta nem látszódott, de az ő szíve is eszeveszetten vert, ahogy barátnője ragyogó arcába nézett.
- Lehet hülye kérdés, de… miért leptél meg ezzel?

Baekhyun mosolya még szélesebb lett, majd letette a poharat, felállt az asztalhoz és Dóri mellé lépett. Dóri értetlenül nézett rá, amikor kinyújtotta a kezét, de aztán megfogta és megengedte, hogy felsegítse.

Baekie lassan átkarolta Dóri derekát, és közelebb húzta magához, majd megcsókolta.
- Boldog 4. hónapfordulót, Hercegnőm! – mosolygott, majd újabb csókot adott barátnője szájára.
- Oh… én teljesen elfelejtettem – sütötte le szemeit Dóri – Ne haragudj.
- Jézusom, nehogy emiatt rosszul érezd magad – nyúlt az álla alá, hogy egymás szemeibe nézhessenek – Annyi mindenen mentetek, mentünk keresztül, szóval érthető. Nem haragszom emiatt. Amúgy is én akartam meglepetést okozni neked.
- Hát, sikerült – karolta át a fiút – Szeretlek.
- Én is szeretlek.

*Nálunk*

Taoval csendben haladtunk végig a folyóson. Ahogy rápillantottam, nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról, de valahogy éreztem, hogy nem stimmel vele valami, mert kezemet néha-néha meg-megszorította. Próbáltam beleolvasni a gondolataiba, de sziklaszilárdan körbefalazta magát. Minél több időt töltöttünk együtt, annál kevésbé tudtam belelátni fejébe, ő pedig egyre inkább el tudta magát zárni.

Tao lenyomta a kilincset, majd előre engedett, én pedig beljebb léptem, de abban a pillanatban meg is torpantam. Nagyokat pislogva néztem körbe a szobában, ahol vörös rózsaszirmok borították be csaknem az egész padlót, és az egész helységet csak a gyertyák fénye világította be. A nappali közepén pedig egy asztal volt, két személyre megterítve.

Értetlenül pillantottam a mellettem álló fiúra, aki mindeközben becsukta mögöttünk az ajtót, és teljesen nyugodtan állt egy helyben.
- Tao… szerintem mi rossz szobába jöttünk be – mondtam, és megfordultam, hogy kimehessek, de ő gyengéden megfogta a csuklóm.
- Nagyon is jó helyen vagyunk – eresztett meg egy mosolyt, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá.
- Te most szórakozol velem? – kerekedtek ki a szemeim.
- Miért? Nehéz elhinni, hogy a barátnőmnek kedveskedni akarok? – ha lehet, még szélesebben rám mosolygott, de én továbbra is csak egy helyben toporogtam.

Tao lassan elkezdett az asztal felé húzni, majd mindketten helyet foglaltunk. Döbbenten meredtem hol rá, hol pedig az egész szobára, és nem tudtam megszólalni. Ez annyira hihetetlen volt.
- Na, mi az, ennyire sokkoltalak? – felnevetett csodálkozó arckifejezésem láttán.
- Hát… én ezt nem néztem volna ki belőled – mondtam ki nyíltan, amire éppen gondoltam, majd mentegetőzve hozzátettem: – Mármint ne értsd félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy…
- Tudom, tudom – nevetett fel ismét – Van okod kételkedni bennem, elvégre is elég sok olyat tettem, amit nem kellett volna, de… most meg akarom mutatni a romantikus felemet is. Mert ha hiszed, ha nem, olyan felem is van.
- Hű, nem is tudom, mit mondjak hirtelen. Még a lélegzetem is elállt – újból körbepillantottam, majd tekintetem Taon állapodott meg. Mélyen a szemeibe

néztem, és éreztem, ahogy lassan elpirulok, ezért elfordítottam a fejem. – Nem kellett volna ezt csinálnod. Nem kell bizonyítanod semmit sem nekem, ezt te is tudod. És különben is, bocsánatot kértél már, nem is egyszer. Ami pedig történt, azt régen elfelejtettem.

Újból ránéztem, és most ő volt az, aki elkapta a pillantását. Lassan átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezem, és újból találkozott a tekintetünk.
- Tudom, hogy már bocsánatot kértem, és nem egyszer beszéltünk erről, de akkor is úgy éreztem, hogy egy bocsánatkérés nem elég. Remélem, ezzel valamelyest kárpótolni tudlak azért, amiket tettem veled.
- Hm… egy kicsit igen, tudtál vele.
- Egy kicsit? – hökkent meg – Mi az, hogy csak egy kicsit? A lelkemet is kiköptem ma, hogy ezt összehozzam – játszotta a sértődöttet. – Mit szeretnél, mit tegyek? Táncoljak az asztalon? Sztriptízeljek is mellé? Vaaaagy… - nézett az ágy irányába, én pedig egy jól irányzott mozdulattal lábon rúgtam.
- Sosem fogsz megváltozni – csóváltam meg a fejem, miközben felnevettem. – De ha sokszor lepsz meg ilyenekkel, akkor megbocsátok mindenért.
- Nők… - sóhajtott fel szemforgatva.
- Hogy mondtad?
- Úgy, hogy még sokszor lesz ilyenben részed.
- Nagyon helyes!

Miután megvacsoráztunk, letelepedtünk az ágyra, és egymást ölelve beszélgettünk és nevetgéltünk. Jól éreztem magam, és Taonak tényleg sikerült meglepnie. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fog tenni értem, ráadásul saját akaratából. Most már szinte biztos voltam, hogy a gonosz énjét maga mögött hagyta, sikerült kellőképpen megszabadulnia tőle, és hogy megérte kitartani mellette. Megváltozott, pontosabban ismét a régi önmaga lett, és ennek rettenetesen örültem, még akkor is, ha előtte nem ismertem.

Boldog voltam, és most csak ez számított.

Ismét megcsókoltuk egymást, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe.
- Jól vagy? – kérdezte Tao, és aggódva pillantott rám.

Nem tudtam válaszolni. Ennyire rosszul még sosem éreztem magam; olyan volt, mintha egy kalapáccsal vágtak volna fejbe. Hirtelen eltompult minden zaj, a látásom is elhomályosult, majd megszűnt egy pillanatra és Dóriék jelentek meg szemeim előtt. Láttam őket a háztetőn, ahol Baekhyun hátulról átölelte és vállát a fejére hajtotta. Láttam, ahogy épp a város megannyi színes fényében elmerülnek, majd tekintetük az égre emelik. Láttam azt a sok ezer csillagot, a holdfényt, éreztem a boldogságukat, láttam, amit ők láttak, mintha… én is ott lettem volna. Külső szemlélő voltam, és hátulról közeledtem feléjük. Közben folyamatosan érhetetlen motyogást hallottam, susogásokat, mintha csak a szellő fújna, és egyszerre olyan rossz előérzet tört rám, hogy felpattantak a szemeim, és ismét a szobában találtam magam. Értetlenül néztem Taora, akinek a karjaiban feküdtem, és aki egy percre sem vette le rólam aggódó tekintetét.
- Minden rendben? – kérdezte, és hangjában is éreztem a feszültséget.
- Dóri! - csak ennyit mondtam, és már szinte ugrottam is fel.

Tao nem kérdezett semmit, csak egyből utánam rohant. Tudta, hogy láttam valamit, hogy beleláttam valamilyen módon Dóri gondolataiba. Elég régóta barátnők voltunk Dórival, és noha még sosem fordult elő, hogy ilyen messziről láttam volna mást, tudtam, hogy ez nem volt véletlen. Veszélyben voltak, és én ezt megéreztem.

Kettesével szedtük a lépcsőfokokat. Tao megelőzött, közben pedig gyorsan átpasszolta a telefonját, hogy értesítsem a többieket, hogy mielőbb jöjjenek haza.
- Baekhyun, Dóri! – hallottam meg fentről Tao hangját, és amikor felértem, akkor már mindketten Tao mellett álltak az ajtóban.
- Mi a baj? – kérdezte Dóri, és riadtan nézett ránk.
- Valaki van itt! Menjünk innen, most! - adtam ki a parancsot, és mindannyian beszálltunk a liftbe.