55. rész

 

55. rész
*Minseo szemszög*

Taonak le kellett ülnie a székre, hogy ne essen össze. Túl sok volt neki ez az információ. Nem elég, hogy a lány, akit régen szeretett, ő ölte meg és ezt még most is nehezen tudta feldolgozni, de hogy Jiyong és Changmin a féltestvérei… ez több volt a soknál. Mindezt persze az is bonyolította, hogy Jiyong és Hyorin együtt voltak, ő pedig megölte a féltestvére barátnőjét.

Most már minden világos volt számára. Ez egy bosszú volt a testvérei részéről.
- Jiyong és Changmin azért rabolták el Minseot és Dórit, hogy bosszút álljanak rajtam, amiért megöltem Hyorint. Fájdalmat akarnak okozni nekem – mondta ki Tao a gondolatait, a fiúk pedig döbbenten hallgatták.
- Édes istenem… - suttogta Xiumin. – Megértem Jiyongot, de Changmin? Neki mi köze ehhez?
- Testvérek. És a testvérek mindig összetartanak.
- És mi van Dórival? Ő mit ártott? - kérdezte dühösen Baekhyun.
- Minseo barátnője… és közel áll hozzám is… És ha két embert rabolnak el, még több a feszültség és a fájdalom. Ha egyszer bosszút állsz… kétszeresen add vissza.
- Most mit tegyünk? – kérdezte Luhan.
- Tao, nem mesélt a főnök bármiről, ahová vihették a lányokat? Csak van valami, ami összeköt titeket! Egy nyaraló, egy titkos rejtekhely, egy régi ház, ahol te is játszhattál, bármi!
- Nem tudom… fogalmam sincsen… nem itt nőttem fel, nem tudom, hová vihették. Nem ismerem Changminéket, sosem találkoztam velük és sosem hallottam róluk – idegesen ütött egyet a lábára, majd felpattant és csak rótta a köröket az irodában.
- Nem tudom elhinni… Changmin és Jiyong… Hogy nem vettük eddig észre? Mindvégig ott voltak a szemünk előtt! – fakadt ki Baekhyun. – Sosem volt egyikőjük sem szimpatikus, de… ez hihetetlen. A lányok közelébe férkőztek, de sosem nyomultak, mindig tartották azt a bizonyos távolságot, és ez volt az, amivel átvertek minket. Minden ki volt előre tervelve és mi ebből semmit sem vettünk észre! Hogy lehettünk ennyire vakok?!
- Baekhyun, nyugalom! Most nincs időnk a kiborulásra, mert minden perccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy elveszítsük a lányokat! – igyekezett D.O. megnyugtatni Baekhyunt, több-kevesebb sikerrel.

Hosszú percek teltek el, miközben már vagy hatodjára nézték át a főnök irodáját és dolgait, hátha rátalálnak valami nyomra, ami alapján megtudhatják, hol tartanak minket fogva.
- Minden csak felesleges kacat… információk a fiúkról, de minek, ha azt sem tudjuk, hol vannak? Cikkek az újságokból, képek, amikor Szöulban nyaraltak, vagy éppen Daeguban, aztán megint Szöul, Busan, Incheon, Gwangju, megint Daegu, Daegu, Daegu, Daejeon, Szöul, Wando, Sokcho, Daegu, és még ki tudja, hány város – nézegette megállás nélkül a fiók tartalmát Chanyeol.
- Túl okosak… sosem maradtak egy helyen, folyamatosan utazgattak, hogy véletlenül se tűnjön fel senkinek, hogy kik ők. Bárhol lehetnek, bármelyik városban, és ki tudja, hol rejtőzködnek. Túl sokfelé jártak már – sóhajtott fel tehetetlenül Kai.
- Esélyünk sincs mindegyik helyre elmenni, és átkutatni, azzal túl sok időt vesztegetnénk – rogyott az egyik székre Kyungsoo.
- Azt mondtátok, Daegu? – torpant meg hirtelen Tao, és az asztalhoz lépett, majd beletúrt a képek közé, és ismét végignézte azokat.
- Eszedbe jutott valami? – kérdezte kíváncsian Xiumin.
- Apa sokat mesélt Daeguról, azt mondta, egy rövidebb időt eltöltött ott. A fiai miatt volt, ott éltek. A lányok Daeguban vannak.
- Nem túl egyszerű ez? Odaviszik őket, ahol a legelőször keresnénk? – kérdőjelezte meg Tao állítását Chen.
- Igaz, de talán pont ezért mentek oda, mert arra számítottak, hogy a túl egyszerű helyre nem megyünk – mondta Suho.
- Ott lesznek. Azt akarják, hogy odamenjünk, hogy lássuk a lányokat szenvedni. Látni akarják a fájdalmamat. Induljunk - ragadta meg Kai kezét Tao, majd sorban mindenki a hozzá legközelebb állóét, és Kai már teleportált is.

*Nálunk*

Hyunseung a falnak szegezett, és a kezében lévő késsel közeledni kezdett felém. Dóri megállás nélkül sikítozott, Kris és főnök pedig igyekeztek kiszabadítani magukat, mindhiába. Changmin behúzott nekik egy akkorát, hogy kiterültek.

Hyunseung arcát néztem, a szemeibe meredtem, és csak akkor fogtam fel, hogy semmi esélyem. Maga volt az ördög. Egy csomó embert megölt, elvette a képességüket, amiket nem bírt feldolgozni, és emiatt lett két személyisége. Ugyanez volt Changminnal is. Nem voltak önmaguk, a képességek tönkretették őket, és nem volt megállás.

Lehunytam szemeimet, és vártam, hogy Hyunseung elvágja a torkomat, vagy hasba szúrjon, csak legyen ennek vége. De ekkor hatalmas robajjal kivágódott az ajtó, és mielőtt észbe kaphattam volna, Tao egy mozdulattal kiütötte Hyunseung kezéből a kést.
- Hozzá ne merj érni a barátnőmhöz! – lökte a falhoz a fiút, aki nem számított erre. Kyuhyun egyből testvére mellé pattant, és felsegítette a földről, amíg a többiek kiszabadítottak minket.

Chanyeol leégette a kezünkről a kötéseket, majd maguk mögé tereltek.
- Üdv, tesó! – állt fel a földről Hyunseung, miközben letörölte a szájáról a vért. – Nem számítottam, hogy ilyen gyorsan ideérsz!
- Fejezzük ezt be itt és most, Jiyong! Semmi kedvem a beszélgetéshez! – köpte a szavakat dühödten Tao.
- Tudhattuk volna, hogy ti vagytok azok. Az első pillanattól kezdve nem stimmelt veletek valami! – lépett elő Baekhyun és végigmérte a két fiúk. Ha a szemeivel ölni tudott volna, ők bizony abban a pillanatban szörnyet haltak volna.
- Először is tisztázzunk valamit – húzta ki magát Kyuhyun. – Nincs se Changmin, se Jiyong. Kyuhyun és Hyunseung az igazi nevünk.

A fiúk értetlenül meredtek egymásra, majd megint az előttük álló szörnyetegre.
- Skizofrének – jelentette ki a főnök – Changmin és Jiyong a jó énjeik voltak, de ők azt hiszem, már nem léteznek többé. Vagy legalábbis nem sok maradt belőlük.
- Hogyan? – bukott ki a kérdés Sehunból.
- Túl sok embert öltek meg. Elvették a képességeiket, de mivel nekik is megvolt a sajátjuk, és amiket megkaptak, rossz célokra használták, a gonoszság maradt meg. Ettől pedig folyamatosan kettévált a személyiségük. Így lett Changmin és Kyuhyun, valamint Jiyong és Hyunseung – fejtette ki bővebben Kris, majd vetett egy futó pillantást a barátaira. – Bocs, srácok, hogy csak úgy leléptem.
- Ezt majd később megbeszéljük – mondta ingerülten Baekhyun – Előtte öljük meg őket!
- Srácok, valaki vigye ki a lányokat! – utasította Tao, mire Lay és Xiumin karon ragadtak minket. Azonban nem tudtunk kimenni az ajtón, mert ismeretlen alakok álltak ott.
- Van egy kis gond – felelte Lay, és visszaléptünk a fiúk védelmébe.
- Csak nem gondoltátok, hogy ketten vagyunk? – kérdezte ördögi vigyorral Kyuhyun. – Sokan vagyunk, és ellenünk nem tudtok semmit tenni.
- Úgy hiszed? – húzódott Tao ajkaira is egy gonosz mosoly. Abban a pillanatban igazán ijesztőnek tűnt, és tudtam, hogy a gonosz énje még nem tűnt el teljesen, ugyanakkor azt is tudtam, hogy így erősebb lesz.

A következő pillanatok iszonyatosan gyorsan teltek. Az egyik pillanatban még a fiúk fogtak közre minket Dórival, majd a következőben már valakik megragadtak minket hátulról és az ellenségeink között találtuk magunkat.

Több sem kellett a srácoknak. A végső harc kezdetét vette.

Nem sokat érzékeltünk mindebből Dórival. Láttuk, ahogy a fiúk használják a képességeiket; Chanyeol embereket gyújtott fel, Xiumin megfagyasztott néhányat, akiket Kris könnyűszerrel rúgott apró darabokra. Luhan a szobában található tárgyakat mozgatta, és az ellenfeleknél levő fegyvereket is könnyűszerrel elvette. Aki pedig nem tudta hasznosítani a jelen pillanatban a képességét, az saját kezével esett neki valakinek.

De természetesen az ellenfeleink sem adták magukat könnyen. Mindenkinek meg volt a maga képessége, talán pont ugyanolyan, mint a srácoknak.

A vér megállás nélkül folyt, hallottuk a sikolyokat, a kiáltásokat, még akkor is, amikor néhány férfi elkezdett kivonszolni minket a lakásból.

Féltem. Rettenetesen féltem, és megállás nélkül szorítottam Dóri kezét, hogy el ne veszítsük egymást. Nem tudtam, mi lesz a fiúkkal, nem tudtam, viszont látjuk-e őket, és hogy velünk mi lesz. Túléljük? Túlélik? Győzni fogunk? Ez csak egy álom vagy a valóság? Össze voltam zavarodva, mert képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhet. Még most is nehéz volt megérteni, hogy léteznek természetfelettiek a világban, és hogy mi magunk is azok vagyunk.

Egy autó felé ráncigáltak minket, és hiába próbáltunk megszabadulni, túlságosan szorosan tartottak. Mielőtt belöktek volna minket a kocsiba, egy jól irányzott mozdulattal tökön rúgtam az egyik férfit, míg Dóri beleharapott a támadója kezébe.
- Fuss! – kiáltottam neki, amint láttam, hogy senki nem tartja fogva. Dóri gondolkodás nélkül rohanni kezdett, én pedig nem sokkal utána, azonban nem voltam elég gyors, és ismét elkaptak hátulról.

Dórit is üldözőbe vették, és mielőtt utolérték volna, sikerült a házhoz érnie. Valamelyik ellenségünk elhagyhatta a kését, mert a távolból csak annyit láttam, hogy Dóri a földre veti magát, és a kezében egy késsel megfordul. Támadója utána ugrott, de pechére egyenesen a késbe dőlt. Hiába reméltem, hogy ezzel megúszta és megmenekült, tévedtem.

Dóri lelökte magáról a holttestet, azonban valaki ott termett mellette, és eltörte a nyakát.

Nem hittem a szememnek. Képtelen voltam felfogni, amit láttam. Az előbb még mellettem volt a barátnőm, és most meg ott fekszik holtan a földön? Tényleg ilyen könnyen véget lehet vetni egy emberi életnek?

Dóri nevét kezdtem el ordítani és oda akartam futni hozzá, de mindhiába. Betuszkoltak a kocsiba, és beletapostak a gázba.

Nem, nem lehet így vége. Kell lennie valami megoldásnak. Folyamatosan csak ez járt a fejemben. Nem vihetnek el, nem hagyhatom itt a fiúkat, és meg kell menteni Dóri életét!

Hirtelen erős földrengés keletkezett, majd egy hatalmas villanást láttam a háznál, ami egyre távolabb került tőlem. Tudtam, hogy Kyungsoo és Chen is bevetette a képességét, de hogy nyerésre álltunk, vagy sem, és hogy kik voltak életben, nem tudtam. Nem akartam elveszíteni őket, nem akartam, hogy minden csak egy szempillantás alatt tönkremenjen. Ha már ennyi ideig kibírtuk, nem lehet ilyen egyszerűen vége.

Gondolkodás nélkül támadtam rá az illetőre, aki az autót vezette. Két kézzel fojtogatni kezdtem hátulról. Nem érdekelt, hogy embert ölök, nem érdekelt, hogy hogyan fogok később leszámolni a bűntudatommal, az volt a fontos, hogy visszajussak a többiekhez.

Éreztem, ahogy a pasas életereje alábbhagy, de mielőtt megadta volna magát, elrántotta a kormányt, az autó pedig hangos fékcsikorgással felborult, forgott párat a levegőben, majd megállt, engem pedig elnyelt a sötétség.

54. rész

54. rész
*Dóri szemszög*

*Eközben a fiúknál*

Baekhyun álmosan dörzsölte a szemeit. Ránézett az órájára és meglepődött, hogy már egy óra van, soha nem szokott ilyen sokáig aludni. Ahogy kiment a nappaliba, kiderült, hogy ő az első ébredő.
- Ez furcsa… Ilyen sokáig nem szoktunk aludni – mondta fennhangon.

Mivel senkit sem akart felébreszteni, bement a konyhába és nekiállt összeütni egy könnyed ebédet, hogy amikor a többiek felébrednek, tudjanak mit enni. Mivel nem egy nagy mesterszakács, maradt a ramen készítésénél, amit viszont isteni finoman tudott elkészíteni.
- Minek van ilyen ínycsiklandozó illata? – lépett a konyhába kómásan Kai.
- Gondolom már megint rament főz – ásított Sehun.
- Ha nem tetszik, nem eszel! – nézett rá szúrósan Baekhyun – Örülj neki, hogy egyáltalán gondoltam rátok!
- Csak tojást ne tegyél bele, mert Kris megint telefingja… - torpant meg Tao – Vagyis mindegy, sok tojás legyen benne.
- Nem tudjátok, hol vannak a lányok? – kukkantott be a konyhába Chanyeol.
- Még alszanak, nem? – kérdezte Baekhyun.
- Nincsenek a szobájukban…

Baekhyun rögtön otthagyta a gőzölgő rament és felfutott a szobánkba. Bekopogott és benézett a ház összes helyiségébe, azonban sehol sem talált minket.
- Próbálta már valaki hívni őket? – kérdezte kétségbeesetten.
- A szobájukban van a mobiljuk – mondta Chanyeol.
- Hol lehetnek? – tépte a haját tehetetlenségében Baekhyun.
- Nézzünk szét a környéken! – tanácsolta Suho – Kai, te nézd meg a lakásukat, vidd magaddal Chent, a többiek pedig kis csapatokban nézzenek szét a közeli parkokban, a folyóparton, boltokban, butikokban.
- Nem hiszem, hogy csak úgy egy szó nélkül elmentek volna, úgy, hogy a telefonjukat itthon hagyják… - mondta Xiumin – Akárhová mentek, ha csak az utca végére a boltba, a telefon akkor is náluk van.
- Ugye nem esett bajuk? – Tao szemeiben is a félelem csillogott.
- Ők annál talpraesettebbek – mondta D.O.
- Szerintem ne is húzzuk tovább az időt, induljunk el! – ragadta meg Chen kezét Kai, és ők el is tűntek.
- Valakinek itthon is kell maradnia, nem? – kérdezte Sehun – Ha közben mégis hazaérnek a lányok, valaki tudja értesíteni a többieket.
- Ez egy jó ötlet. Itthon maradsz? – fordult Xiumin felé Suho.
- Persze!- bólintott.
- Ki megy Baekhyunnal és Taoval? – nézett a többiekre Suho.
- Majd én megyek – mondta Chanyeol.

Beosztották, hogy ki kivel megy és melyik páros vagy hármas melyik környéket nézik meg, majd útnak indultak. Azzal töltötték az egész napot, hogy végigjárták a környéket és kérdezgettek embereket, hogy nem látták-e a két lányt. Keresésük azonban hiábavaló volt. Baekhyun és Tao teljesen kétségbe volt esve, folyton a telefonjukat nézegették, mikor csörren meg, hogy megvannak a lányok, ám a megváltó hívás nem akart érkezni. Amikor már teljesen besötétedett, mind a 11 fiú hazatért, csalódottságtól, tehetetlenségtől és szomorúságtól nyúzott arccal.
- A lakásukban sem volt semmi? – kérdezte Baekhyun a haját tépve. – Semmi változás, semmi apró jel?
- Abszolút semmi – sóhajtott Chen – Négyszer átnéztük a lakás minden szegletét, de ott nincs semmi.
- Nem lehet, hogy kihagytatok valamit? – Baekhyun szemeiben könnyek csillogtak.
- Nem, hyung, mindent alaposan átnéztünk – mondta Kai szomorúan.
- Az nem lehet, hogy nincs semmink! – kiabálta Baekie, majd az asztalról felkapott egy poharat és dühösen a szemközti falhoz vágta. Ezután ami a keze ügyébe került, idegesen összetörte, miközben a szemeiből patakokban folytak a könnyek. Chanyeol felpattant, és megpróbálta lefogni őrjöngő barátját, azonban egyedül kevés volt ehhez, így Xiumin a segítségére sietett.
- Haver, nyugi! – csitítgatta Chanyeol – Nem leszünk előbbre azzal, ha széttörsz mindent!
- Engedjetek el! – vergődött Baekhyun – Eresszetek!
- Addig nem, amíg nem nyugszol meg! – mondta Xiumin.
- Apa! – nyögte be hirtelen Tao.

Mindenki értetlenül meredt a fekete hajúra.
- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Tao.
- Nem avatnál be minket is? – kérdezte Suho.
- Egyetlen egy helyen nem kerestünk nyomokat! Apa elvitte magával Krist, hogy véget vessenek ennek. Vagyis neki volt kiindulási pontja, ami lehet nekünk is segít megtalálni a lányokat!
- Jó, de mégis hol álljunk neki a kutatásnak? – kérdezte Chen, ám azonnal eszébe jutotta válasz is.
- Az irodája! – mondta a tizenegy fiú egyhangúan.

Mindenki egy emberként indult meg az ajtóhoz.
- Kai, teleportálj oda minket! – mondta Baekie.
- Nem túl kockázatos? – kérdezte Kai.
- Jelen pillanatban rohadtul leszarom, hogy kockázatos-e vagy sem – sziszegte összeszorított fogakkal Baekhyun.
- Na jó, mindenki fogja meg valakinek a kezét!

A fiúk egy kört alkotva megfogták a mellettük álló kezét, majd nem sokkal később már a főnök irodájában is találták magukat.
- Valaki nézze meg, hogy be van-e zárva az ajtó! – suttogta Suho.

Lay állt az ajtóhoz legközelebb, így ő volt az, aki lenyomta a kilincset.
- Zárva! – mondta.
- Várjatok egy kicsit! – mondta Channie, majd becsukta a szemét és valamire nagyon koncentrált. – Oké, kész vagyok!
- Mit csináltál? – kérdezte D.O.
- Elintéztem, hogy senki ne halljon meg minket! – húzta ki magát büszkén.
- Ez okos ötlet volt! – veregette hátba Suho.
- Hol kezdjük a keresést? – kérdezte Kai.
- Könyvespolc, íróasztal – mondta Luhan – Szerintem ilyesmi helyen lehetnek.
- Úgy emlékszem, hogy az íróasztalán van egy fiók, amit mindig bezárt… Talán abba megtaláljuk, amit keresünk – mondta Chanyeol.
- Melyik fiók az? – lépett az asztalhoz Tao.
- Azt hiszem, baloldalon a felső – indult meg az asztalhoz Chanyeol.

Tao megpróbálta kihúzni a fiókot, az azonban meg sem mozdult.
- Viszont kulcs nélkül nem sokra megyünk… - sóhajtott Tao.
- Dehogynem! Engedj ide! – tolta arrébb székestől a fekete hajút Channie. A mutatóujját nekinyomta a zárnak, ami kiolvadt a helyéről, és könnyedén ki lehetett nyitni a fiókot.
- Szuper! Egy zseni vagy! – dicsérte elismerően Tao.

Ahogy kinyitották a fiókot, rögtön egy vaskos borítékon akadt meg a szemük, amire mindannyiuk neve szerepelt.
- Hát ez? – vette ki azonnal a borítékot Tao – Ez Kris írása!
- Mi van benne? – kérdezte Xiumin.

Amikor Tao kibontotta a borítékot, talált benne egy levelet, nagyon sok újságcikket és képeket.
- Apa írt nekünk! – mondta Tao, miközben elkezdte olvasni a levelet.
- Az összes gyilkosság, amit mostanában elkövettek… Minden áldozatnak volt képessége – nézte az újságcikkeket Lay.
- A fiai?! – kérdezte meglepetten Tao. – De hát nekem nincs testvérem… Az előző házassága! Biztos ott született két fia!
- A legfontosabb információt kihagytad – mondta Sehun – Mi van a fiaival?
- Ők rabolták el Minseot és Dórit!
- Mi? – kérdezték a többiek egy emberként.
- Sőt, ez a sok haláleset mind az ő művük, mert gyűjtik a képességeket.
- Az összes ember, akit megöltek… Mind azok voltak, akik elrabolták a lányokat? – kelt ki magából Baekhyun – És ha a lányok is csak azért kellettek nekik, hogy elvegyék a képességüket?

Tao időközben már a fényképeket nézegette.
- Nem hiszem, hogy az lett volna a cél… - mondta az egyik fotót bámulva – Annyi alkalmuk lett volna elvenni tőlünk, de mégsem tették…
- Hogy érted, hogy lett volna lehetőségük?

Tao megfordította a képet, hogy a többiek is lássák, és amikor felismerték a képen szereplő fiúkat, döbbenten néztek össze.
- Changmin és Jiyong? – kérdezte Baekhyun – Ők a főnök fiai?
- Ezek szerint igen – nézegette a képeket Tao.

A legutolsónál azonban elakadt a lélegzete és tágra nyílt szemekkel meredt a kezében tartott képre.
- Minden oké? – kérdezte Lay – Mi van azon a képen?

Tao könnyes szemekkel a többiek felé fordította a képet, amin Jiyong volt és egy ismeretlen lány.
- Ő Hyorin… - mondta elcsukló hangon Tao – A lány, akit megöltem…

53. rész

 
 

53. rész
*Minseo szemszög*

Mind a négyen az ajtó felé kaptuk a tekintetünket, ahol ott állt Kyuhyun és Hyunseung, arcukon a már jól megszokott ördögi félmosollyal. Hyunseung felkattintotta a villanyt, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Kris ijedten fordult felénk, majd egy gyors mozdulattal hasba könyökölte Kyuhyunt, de abban a pillanatban Hyunseung ugrott oda egy késsel a kezében, amit Kris nyakának szegezett.
- A helyedben nem próbálkoznék ilyenekkel, mert a végén bajod esik – markolt bele a hajába, és a késsel a szeme felé közelített – Vagy mondjam azt, hogy valamelyik lány fog megsérülni?

Kris alig láthatóan megrázta a fejét, majd néhány perccel később már ő is ott csücsült mellettünk egy székhez kötözve.
- Jól vagy? – kérdezte tőle Dóri, de Kris továbbra sem válaszolt, csak bólintott egyet. Bizonyára még most is bűntudata volt, amiért ezt tette.
- És akkor most… - köszörülte meg a torkát Hyunseung – Beszélgessünk egy kicsikét, ha már így összegyűltünk – nekitámaszkodott az ajtónak, miközben a kezében lévő kést dobálta.
- Nincs miről beszélgetünk – csúszott ki a számon, mire Hyunseung felnevetett.
- Édes vagy! Remélem, az ágyban is ilyen harapós leszel – kacsintott rám, amitől nekem egyből felfordult a gyomrom és inkább elfordítottam a fejemet.
- Szóval… Jó kis terv volt, amit ti ketten kieszeltetek – mutatott Kyuhyun a főnökre és Krisre, miközben fel-alá járkált előttünk – Csak sajnos elbénáztátok. Komolyan ketten akartatok támadni ellenünk? Apucit elfogjuk, ez a vakarék meg beépül közénk? Ugyan már! Azt hittétek, ennyire idióták vagyunk? Túl könnyen fogtuk el, ami már felettébb gyanús volt. És Kris… azt hitted, nem láttunk még? Azt hitted, ilyen könnyen elhisszük, hogy csatlakozol hozzánk? Szerinted ki lenne képes otthagyni a barátait? Mindvégig tudtuk, hogy mit akartok.

Ahogy ránéztem a főnökre, dühöt láttam a tekintetében, Kris arcán pedig megbánást. Mégis, mikor a gondolataiba olvastam, tudtam, hogy mindez csak színjáték. Nem, nem csak ketten jöttek, a főnöknek vannak ismerősei, akik a segítségünkre fognak sietni. Már csak az volt a kérdés, mégis mikor.
- Mi a halált akartok tőlünk? És meddig szándékoztok minket itt tartani? – néztem rájuk dühösen.

Szerettem volna megütni őket, még ha tudtam, mennyire is veszélyesek. De a tudat, hogy őket nem ilyennek ismertem, hogy Changmin és Jiyong jó emberek… Hogyan történhetett meg mindez? Miért nem vettük észre korábban? Ha figyelmesebbek vagyunk, akkor ez sosem történik meg. Akik az életünkre akartak törni, akik ezt a sok bajt hozták ránk, mindvégig ott voltak a közelünkben, ott voltak mellettünk, a barátaink voltak! És mi ebből semmit sem láttunk…
- Ezt egy picit később. Én a helyedben arról érdeklődnék, mégis miért lettünk ilyenek? – Hyunseung odalépett a főnök mellé, majd a kés élét végighúzta az arcán, melynek nyomán vér serkent ki. – Én a helyetekben tőle kérdezném.

Dórival szinte egyszerre néztünk rá, míg Kris továbbra is csak egyenesen meredt előre. Bizonyára ő már ismerte a történetnek ezt a részét.
- Ez nem az én hibám volt! – kiáltotta a főnök, mire Hyunseung arcon csapta.
- Óh, dehogynem! Veled kezdődött minden… – suttogta az arcába, majd megpördült és visszasétált az ajtóba.
- Mi történt? – kérdezte remegő hangon Dóri.

A főnök ránk nézett, majd tekintete Kyuhyunra és Hyunseungra tévedt.
- Hyunseung öt éves volt, Kyuhyun pedig hat, amikor a képességeik először jelentkeztek. Akkoriban én is fiatal voltam, és mivel én se voltam még tisztában ezekkel a dolgokkal, megijedtem. Úgy gondoltam, ha elhagyom őket, akkor a képességük megreked és egy idő után elveszik. Azonban nem ez volt a legfőbb ok, amiért elváltunk az első feleségemmel. Egy nap korábban értem haza a munkából, és ő épp egy másik férfival hempergett az ágyunkban. Kiderült, hogy ez nem csak egy egyszeri alkalom volt, hanem a hátam mögött folyamatosan megcsalt. Ezért váltunk el, nem a képességetek miatt.

Hyunseung és Kyuhyun úgy meredt a főnökre, mintha kísértetet láttak volna. Azt hiszem, most hallották először a való igazat, amit nehezükre esett elhinni. Mindvégig úgy éltek, hogy az apjuk azért hagyta el, mert megijedt, akárcsak Tao esetében.
- Hazudsz! – kiáltott rá Kyuhyun és belerúgott a szekrénybe.
- Ez az igazság. Azért nem tudtatok erről, mert anyátokkal nem akartunk titeket ilyennek kitenni. Két kisgyereknek mégsem mondhattuk el az igazat, hogy az anyjuk egy kurva volt. Az eredeti terv az lett volna, hogy azt mondjuk, kiszerettünk egymásból, de anyátok természetesen bekavart. Én Kínába utaztam, mert ott kaptam állást, így nem tudtam elköszönni tőletek, anyátok pedig beetette veletek, hogy utállak titeket. Gondolom azt a sok levelet, képeslapot és ajándékot sem kaptátok meg, amiket küldtem, igaz? Kerestelek titeket hosszú éveken át, de sosem találtalak meg…
- Ezt csak most találod ki! – Kyuhyun egyre jobban kezdte elveszíteni a fejét. Odalépett a főnökhöz, és két kezét a nyakára fonta, úgy beszélt hozzá. – Az a kurva nagy igazság, hogy egy beszari alak vagy és kibaszottul nem érdekeltünk téged! Inkább a szarban hagytál minket, mert te egy utolsó, mocskos kis senkiházi vagy! Minden a te hibád! Te hagytál el minket, amikor szükségünk lett volna rád, szóval ne merd azt mondani, hogy magunk miatt lettünk ilyenek!
- Nyugi, tesó! – Hyunseung óvatosan megveregette testvére hátát, aki bár forrt a dühtől és legszívesebben kitépte volna az apja szívét, ennek hatására igyekezett megnyugodni. Most ő állt be az ajtóba és nagyokat lélegezett.
- Kína… Tehát Kínában éltél. Gondolom ott újra megházasodtál, nem igaz? – vette át a szót Hyunseung és most ő kezdett el járkálni.
- Igen. Néhány évvel a válás után összejöttem az egyik munkatársammal és született egy fiúnk, Tao. Azonban amikor neki is mutatkozni kezdett a képessége, otthagytam őket. Igen, bevallom, akkor megijedtem, mert féltem. Neki sokkal erősebbnek bizonyult az ereje, amivel nem tudtam mit kezdeni. Hiba volt elhagynom őt.
- Szóval a kis vakarék is úgy végezte, mint mi… Ez vicces.
- Miután elváltam, visszajöttem Koreába. Ismét megházasodtam, de a feleségemnek már volt két lánya, és azóta velük élek. Ennyi a történetem, ha érdekel. Taoról az egyik barátom gondoskodott, de rólatok sehogy sem tudtam.
- Tao… Istenem, milyen régen hallottam már ezt a nevet. A kis rohadék – szitkozódott Hyunseung és arcára undor ült ki.
- Honnan ismered te Taot? – kérdeztem döbbenten.
- Soha nem fogod megkapni Taot! – emelte rá tekintetét Kris és olyan gyűlölettel nézett Hyunseung szemeibe, mint még soha.
- Dehogynem. Ez az egész róla szól, és véghezviszem a tervünket!
- Mégis mi köze mindennek Taohoz? – Dórival szinte egyszerre tettük fel a kérdést.
- Meséld el nekik, Kris!
- Emlékeztek még, hogy Tao úgy vált gonosszá, hogy a lányt, akit szeretett, véletlenül lelökte a lépcsőn és meghalt. Ez a lány valójában Hyunseung barátnője volt.
- Tessék?! – döbbenetünkben csak ennyit bírtunk kinyögni. Olyan sokként ért ez az egész, hogy képtelen voltam akármi mást mondani.
- Bizony. Hyorin az én barátnőm volt. Tudtunk Taoról, hogy ki ő és azt akartuk, hogy csatlakozzon hozzánk. Ezért megkértem Hyorint, hogy csábítsa el és kérje meg, hogy álljon át a mi oldalunkra. De Tao túl makacs volt és megölte őt. Ezért pedig bosszút érdemel!
- De hát baleset volt! Nem akarta megölni! – szabadkozott Dóri.
- Nem érdekel! Ha szót fogad, nem történik meg mindez!
- Te egy elmebeteg vagy – jelentettem ki – Azt hiszed, hogy apád miatt lettetek ilyenek? Ki kért meg titeket arra, hogy a képességeteket rossz dolgokra használjátok? Lehetettek volna normálisak, és az erőtöket jó dolgokra is fordíthattátok volna, de neeem, ti inkább megöltétek azokat, akiknek volt képessége és még csodálkoztok? Minden a ti hibátok! Ti szúrtátok el, senki más. És Tao… ugyanazon ment keresztül, mint ti, talán rosszabb is volt neki, hisz ő egyedül nőtt fel, ti pedig ott voltatok egymásnak, ő mégsem tett ilyeneket. És bosszút akartok állni rajta egy véletlen baleset miatt? Ez már mindennek a teteje! Mikor fogjátok fel végre, hogy mindenről ti tehettek? Ha valakit okolni akartok a történtekért, akkor azok ti vagytok!
- Fogd be a szád, te rohadt kurva! – olyan erővel csapott arcon, hogy kis híján én is felborultam a székkel. Hyunseung belemarkolt a hajamba, és úgy üvöltözött velem. – Te az ég-világon semmiről sem tudsz! Neked itt nincs jogod beszélni, megértetted?! Az apánk hagyott el, a képességünk pedig emiatt kezdett rossz irányba fordulni és miatta hatalmasodott el rajtunk, és amikor Tao megölte Hyorint, minden rosszabb lett!
- Nem, ez akkor is a ti hibátok. Bármit mondasz, tudod, hogy igazam van. Különben miért létezne Jiyong? Ő az a feled, aki tudja az igazat és az egyetlen jó, ami megmaradt belőled. Nem tudsz megküzdeni a bűntudattal, nem tudod feldolgozni, hogy valójában megmenthetted volna saját magad. Csak sajnáltatod magad, és ezt te is tudod.
- Jiyong többé nem létezik – sziszegte arcomba, majd elvágta a késsel a köteleket, és a hajamnál fogva felrántott. Dóri sírni és sikítozni kezdett, Kris és a főnök pedig ordítoztak, de Kyuhyun mindegyiküket megütötte, Dóri pedig az őt ért ütéstől elvesztette az eszméletét.

Hyunseung nekivágott a falnak, és két kezemet fejem fölé szorította, testének teljes súlyával pedig a falnak szegezett. Mozdulni sem bírtam és rettenetesen megijedtem. Egész testemben remegtem, a könnyeim patakokban folytak. Reméltem, hogy Jiyong visszatér, de túl messzire mentünk. Ő már régen nem volt ott, vagy ha még ott volt, Hyunseung minden erejével elnyomta őt. Ki tudja, hány embert ölt már meg, akiknek a gonoszsága benne volt. Ennyi negatív energiától sosem fog megszabadulni se ő, se Kyuhyun. Az egyetlen megoldás, ha megöljük őket. De ki fogja ezt megtenni? Hol van már a segítség?
- Tao megölte Hyorint… éppen ezért én is meg fogom ölni az ő barátnőjét! – felemelte a kezében lévő kést, és ahogy a tárgy irányába fordítottam a fejem, megcsillant rajta a fény.