24. rész

24. rész
*MinSeo szemszög*

Épp lemenni készültem a konyhába, amikor halk zokogásra lettem figyelmes. Megtorpantam, és fülelni kezdtem, hogy be tudjam azonosítani, honnan jön a hang. Hátráltam pár lépést, majd megálltam Tao szobájának ajtaja előtt. Egyértelmű volt, hogy a hang forrása innen származik, a hang tulajdonosa pedig a fekete hajú srác. Ahogy erre gondoltam, a szívem is összeszorult, és erősen kellett összpontosítanom arra, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim.
Óvatosan lenyomtam a kilincset, és bekukkantottam a résnyire nyitott ajtón. Tao az ajtónak háttal állt, és épp az ágyára rakott bőröndbe dobálta bele ruháit. Csak néztem őt, és nem tudtam, mit kéne tennem. Rettenetesen sajnáltam, és annyira szerettem volna segíteni rajta, de ötletem sem volt, hogyan.
- Megint mi a halált akarsz? – kérdezte, majd egy gyilkos pillantást vetve rám, ismét hátat fordított. Láttam, ahogy ujjaival gyorsan megtörli a szemeit, majd folytatta tovább, amit eddig.
Felsóhajtottam, majd beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Igazából én se tudtam, mit akarok, de nem bírtam nézni, ahogy szenved. 
Nem szóltam semmit, hanem odaléptem mellé, és a bőröndből elkezdtem visszapakolni a ruháit. Tao egy pillanatig furcsán meredt rám, majd kikapta kezemből a ruháit, és visszadobta őket a táskájába.
- Ne érj a cuccaimhoz! – förmedt rám, majd belém vállalt, amikor a szekrényéhez lépett – És elhúzatsz! Nincs szükségem rád!
- Dehogynem – mondtam határozottan, és szembe fordultam vele – Az ember nem sír csak úgy…
- Én nem sírtam! – üvöltött rám, és olyan gyűlölködő tekintettel nézett rám, hogyha a szemeivel ölni tudott volna, bizonyára már halott lettem volna.
- Ja, persze, azért tiszta piros a szemed, nem? – fontam össze karjaimat mellem alatt – Nézd, Tao, én tudom, hogy milyen rossz most neked… – kezdtem volna bele, de félbeszakított.
- Mégis mit tudsz te rólam, ha? – csattant fel – Mégis honnan tudnál te akármit is arról, hogy min megyek keresztül, hogyan érzem magam? Te csak a saját világodban élsz és azzal vagy elfoglalva, te csak saját magaddal meg a hülye kis barátnőddel törődsz! Azzal kurvára nem foglalkozol, hogy közben mindenki mást tönkreteszel körülötted! Ja, igaz, bocsi, végülis ezt akartátok elérni, nem?
- Tényleg nem értem, honnan szeded ezeket, mert tudtommal te voltál az, aki anno a kávézóban belénk kötött, és ha ez nem történik meg, valószínűleg sosem ismerjük meg egymást, szóval nekem ne mondd, hogy… - emeltem fel én is a hangomat, de ugyancsak félbeszakított.
- Engem meg tökre nem érdekel, hogy mit pofázol itt, oké? – ugrott hirtelen nekem, és nekilökött a szekrénynek. Ismét olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a lélegzetvételét arcomon, és kezei erősen fonódtak csuklómra. – Mégis mit akarsz tőlem? Mégis miért nem tudsz egyszerűen békén hagyni?
- Azért, mert szükséged van rám – néztem mélyen szemeibe, és láttam, hogy ezzel sikerült meglepnem – És ez így van, még akkor is, ha te nem látod be – Tao értetlenül nézett rám, de továbbra sem engedett el. – Megtennéd, hogy elengedsz? Tudod, a kezem… - szisszentem fel a fájdalomtól. Tao pillantása a kezemre tévedt, majd amint eszébe jutott, hogy mi történt előző este, elengedett és egy lépéssel hátrébb lépett.
- És még ezekután is azt mondod, hogy szükségem van rád? – kérdezte. Hatalmas, barna szemekkel bámult rám és most már közel sem volt dühös. Az őrjöngő fenevad teljesen eltűnt belőle, és most helyette megszeppenve, bűnbánó arccal, zavartan állt előttem. – Komolyan hihetetlen vagy… 
Felsóhajtott, majd visszalépett a bőröndjéhez és egy újabb adag ruhát pakolt bele. Nem láttam, de tudtam, hogy újabb könnycseppekkel telt meg szeme.
Megsajnáltam. Tudtam, hogy valójában nem ilyen, és hogy belül mennyire szenved, és az igazság az, hogy akármit is tett, megkedveltem. 
Odaléptem mellé, majd ismét kiszedtem a kezéből a ruhákat, megfogtam a kezét és leültettem az ágyra. Értetlenül nézett rám, de nem tiltakozott. Helyet foglaltam mellette, majd a szemeibe néztem, de ő elfordította fejét.
- Szóval Tao… Itt az ideje, hogy elmondd, mi történt. És nekem ne mondd, hogy nincs semmi, mert van oka azért, amiért így viselkedsz.
Tao rám nézett, mint aki nem érti, miről beszélek, aztán végül megadóan felsóhajtott, és nagy nehezen mesélni kezdett. Szemeiből lassan előtörtek a könnyek, amik a mondandója végéig nem múltak el. Én pedig csak ültem mellette, és hallgattam őt. 
-… és most ott tartunk, hogy Kris kidobott, és fogalmam sincs, hová mehetnék – csapta össze tenyereit, majd vetett rám egy pillantást, végül tekintete a padlón állapodott meg.
Percekig csendben maradtam, és nem tudtam, mit szóljak. Próbáltam feldolgozni az előttem hallottakat, de mindenre számítottam, csak erre nem. Ekkor tudatosult bennem, hogy minden, amit tett, nem az ő hibája volt, és hogy hatalmas mennyiségű düh és gyűlölet van benne, amit valahogyan kezelni kell.
- Tao… - szedtem össze magamat, majd megfogtam csuklóját. Vártam, hogy kitépje karját kezeimből, de nem mozdult – El kell menned a főnökünkhöz. Ő tudna segíteni rajtad, ő tudja, mit kell ilyenkor tenni.
- Meg még mit nem! – mordult fel, és éreztem, hogy teste megrándul a haragtól, ezért megszorítottam csuklóját, amitől ismét lehiggadt – Én oda nem megyek hozzá! Nekem nem kell semmiféle segítség!
- De te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Mást pedig nem ismerünk…
- Akkor sem! Nekem nem kell semmiféle külső segítség! – hangja ismét a magasba emelkedett, majd még mielőtt teljesen kitört volna rajta a gonoszság, rájöttem, hogy így nem fogom tudni meggyőzni.
- Jó, akkor majd én segítek neked – mondtam, mire ő értetlenül kapta rám a fejét, és elnevette magát.
- Te? Segíteni? Nekem? Mégis hogyan? Ne haragudj, de ez… elég bénán hangzik – nevetett tovább - Különben is, még ma el kell mennem. Tudod, Kris elküldött.
- Kössünk alkut, Tao – fordultam vele szembe, és mélyen szemeibe néztem – Lebeszélem Krist, hogy ne küldjön el, cserébe elfogadod a segítségemet.
Egy merő pillanatig gondolkozóba esett, majd végül felsóhajtott és rám nézett.
- Bár mindkettőben kételkedem, de legyen… egy próbát megér – kezét kihúzta kezemből, majd ujjainkat lassan összekulcsolta.
- Meglátod, hogy menni fog – mosolyogtam rá biztatóan. Felálltam az ágyról, de Tao nem engedte el a kezem.
- Tudod… most… legszívesebben megcsókolnálak, hogy megköszönjem, amit értem teszel, de nem vagy a barátnőm – mondta, én pedig nem tudtam, mit kéne válaszoljak. Arcáról semmit nem tudtam elolvasni, így végül hátat fordítottam és magára hagytam.

*

*Egy hónappal később*

Az elmúlt időszakban szerencsére senki nem akart megtámadni, vagy ölni minket, mondhatni volt egy kellemes szabad egy hónapunk, bár valahol legbelül mindenki érezte, hogy ez amolyan vihar előtti csend. Még közel sem volt vége annak, ami készülődött, de egyelőre nem tehettünk mást, csak vártunk.
A csapaton belül rendeződtek a dolgok. Krist végül sikerült meggyőznöm, hogy ne rakja ki Taot, aki bár nagy nehezen beleegyezett ebbe, de azt mondta, még egy ilyen félrelépés és Tao repülni fog. Chanyeol lassan, de biztosan megtanulta az új képességét irányítani a főnökünknek hála. Ezzel szemben Tao tartotta magát ahhoz, hogy rajtunk kívül senkinek a segítségét nem fogadja el, így végül arra jutottunk, hogy majd Chanyeol megtanítja, hogyan uralja a gonoszságát. Mivel ő is ugyanezen esett át, ezért a főnökünktől kapott tanácsokat továbbadta Taonak, így végül mindenki jól járt.
Időközben Dóri és én visszamentünk dolgozni, hisz lejárt az egy hónapos szabadságunk. Ismét a megszokott hétköznapok között találtuk magunkat, azzal a különbséggel, hogy most már közel sem voltak átlagosak és unalmasak, hisz minden pillanatban attól tartottunk, vajon mikor bukkannak fel ismét az ellenségeink. Éppen ezért az egyik srác mindig elkísért minket, valamint a főnökünk is szemmel tartott. Az új munkatársunk szintén kedves és energikus volt, akárcsak Donghwa, és eleinte pont emiatt nem igazán örültünk neki, mert állandóan őt juttatta eszünkbe, de végül mégiscsak sikerült összebarátkoznunk és jól kijönni egymással. 
Szóval az életünk egy-két aprósággal, de visszatért a régi kerékvágásba, nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint haladni az árral.