25. rész

25. rész

*Dóri szemszög*

Dolgozásunk után megérdemelt első hosszú hétvégénket töltjük Minseoval. Nem volt olyan nap, hogy ne kísért volna el valamelyik fiú, sőt Chanyeol is nagyon sok időt töltött velünk, hiszen rendszeresen járt a főnökhöz, aki segített neki az új képességeivel kapcsolatba. Most épp Chennel és Layel gubbasztok a Minseoval közös szobánkban, ugyanis a többiek kitalálták, hogy ma este meg szeretnék ünnepelni mindhármunk születésnapját. Igaz, hogy Chen szeptember 21-én született, Lay október 7-én, én pedig csak 26-án terveztem ünnepelni, de mivel hosszú idő után ez az első hosszú hétvégénk, ezért a többiek kijelentették, hogy ők most szeretnének bulizni egyet. Remélem ennek a bulinak nem lesz hasonló kimenetele, mint az előzőnek.
- Vajon meddig kell még itt várakoznunk?- nyújtózkodott Lay.

- Nem tudom- ásított Chen- Legalább egy üveg sojut beadhattak volna…

- Persze, már csak az kéne, hogy nekem itt buli előtt lerészegedjetek- nevettem.

- Én komolyan mindjárt lemegyek- kelt fel a földről Lay.

- Aztán majd Minseo letépi a fejed- nevetett Chen.
- Mi tart nekik eddig?
- Lay, kérlek, csak 5 percig maradj csendbe!- dobtam neki egy párnát.
- Te nem unod még ezt a várakozást?- kérdezte Lay felháborodva.
- De, de ha egyszer azt mondták, hogy itt kell várni, akkor miért rontsuk el a meglepetésüket?- mosolyogtam.
- Halihó!- dugta be a fejét Minseo.
- Na végre!- pattant fel Chen is- Mehetünk végre inni?
- Kretén!- nevetett Minseo- Először is, ezt vegyétek fel- nyomott a kezünkbe egy-egy szülinapos partysapkát.
- Ez most komoly?- kérdeztem a sajátomat méregetve- Amúgy is tudja mindenki, hogy kik az ünnepeltek…
- Nem érdekel, vegyétek fel!- adta ki a parancsot barátnőm.
- De…
- Nincs semmi de! Addig nem mehettek ki ebből a szobából, amíg fel nem vettétek azokat a sapkákat!
Grimaszolások közepette felerőszakoltuk a fejünkre, majd jót nevettünk egymáson.
- Mehetünk végre?- türelmetlenkedett Chen.
- Egy pillanat…- mosolygott Min- Srácok, gyertek!- kiabált ki az ajtón.
Abban a pillanatban belépett a szobába Chanyeol, Baekhyun és Kris, 3 fekete kendővel a kezükbe.
- Oké, ezt már tényleg nem gondolhatjátok komolyan…- néztem mérgesen Minseora.
- De, bizony, hogy komolyan gondoljuk!- lépett mögém Baekhyun.
- Nagyon utálom, ha nem látok… És ha leesek a lépcsőn?- kérdeztem.
- Nem fogsz leesni, mert vigyázok rád- adott egy puszit a számra- Na gyere!
Mindhármunknak bekötötték a szemét, és szép lassan levezettek minket a nappaliba.
- Mehet?- hallottam Baekhyun hangját.
- Igen!
Baekie levette a szememről a kendőt, és ahogy a szemem hozzászokott a hirtelen fényhez, láttam, hogy 3 tortával állnak előttünk a fiúk, és elkezdenek nekünk énekelni.

Miután a dal végére értek, elfújtuk a gyertyákat, megtapsoltak minket, majd Baekhyun engem, Layt Suho, Chent pedig Xiumin fogta le, így esélyük se volt a menekülésre.
- Ezt neeee! – próbáltam szabadulni Baekhyun karjaiból, de mindhiába.

Sehun, Luhan és Minseo közeledett felénk a három tortával, hatalmas vigyorral az arcukon. Még mielőtt észbe kaphattunk volna, a torták az arcunkba landoltak, mi pedig nagyokat prüszkölve próbáltuk szemünkből és orrunkból letörölni a maradványokat. A többiek hatalmas nevetésben törtek ki arcunk láttán, amit Kris videóra is vett.
- Hogy rohadnátok meg mind! – kiáltott fel Lay, de azért jót nevetett ő is.
- Törölközzetek meg, addig idehozzuk a tortákat, amiket megeszünk – mondta Minseo, és eltűnt a konyhában.
- Tortaaaaa! – lépett elő hirtelen Tao, majd megállt Chen előtt, és végignyalt az arcán.
- Fúúúúj, Tao, mit művelsz? Eszednél vagy? – lökte el magától Chen, és értetlenül nézett barátjára – Ajj, bazdmeg, te már most részeg vagy? – fintorodott el a fekete hajú srácból származó alkoholszagtól.
- Dehogy, én szín józan vagyok – vigyorodott el, majd csuklott egyet.
- Emberek! – rohant ki kétségbeesetten a konyhából Minseo – Eltűnt az egyik torta!
- Azt hogyan? – nézett mindenki értetlenül – Biztos, hogy nem csak kettőt csináltál?
- Nem, direkt hármat csináltunk Taoval, hogy elég legyen mindenkinek! – mondta már a sírás szélén állva.
- Te… meg Tao… tortát sütöttetek? – lepődött meg Kris, de nem csak ő volt az, aki sunyin összemosolygott.
- Igen, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy eltűnt és nincs meg és ez így nem jó – hajtotta le szomorúan a fejét.
- Jaaaj, ne haragudj, édesem – lépett mellé Tao, majd átkarolta a vállát – Én ettem meg az előbb, amíg ti itt szülinapoztatok – vigyorodott el, mire mindenki felvont szemöldökkel nézett rá – Most mi van? Éhes voltam.
- Hogy elmész te a jó édes életbe! – bújt ki dühösen karjai közül Minseo, majd jól hasba ütve a fiút, visszafutott a konyhába.

Nem tehettünk mást, a másik két tortából kellett gazdálkodnunk, amiből természetesen Tao már nem kapott. Miután nagy nevetések közepette megette mindenki a részét, és visszavittük a tányérokat a konyhába, elkezdődött a buli. Zenét kapcsoltunk és táncolni kezdtünk, majd az idő elteltével előkerültek a jól ismert sojus üvegek.
- Ha nekem megint az lesz, mint múltkor, én esküszöm, valakit megverek – mondtam a nappali közepén táncolva.

Azonban a kívánságom süket fülekre talált. Alig lehetett tizenegy óra, amikor Taon kívül még másik három jómadár, Sehun, Luhan és D.O. már alig tudtak magukról. Csak jobbra-balra dülöngéltek, miközben nagyokat nevettek, mi pedig rajtuk mulattunk. Egy idő után már csak az vettük észre, hogy Luhan és Sehun egymást ölelgetetik, hogy ne essenek el.
- Nem akartok leülni? – kérdezte tőlük Lay, de a két fiú csak elvigyorodott.
- Miért kéne? Még józanok vagyunk – felelte Sehun.
- Azt látom – csóválta meg a fejét Lay – Mindjárt összeestek.
- Dehogy, csak nagyon szeretem Sehunt – felelte Luhan, és barátjára vigyorgott, aki épp a fenekébe markolt – Megmutassam? – még mielőtt Lay akármit is válaszolhatott volna, Luhan odahajolt Sehun arcához és megcsókolta.
- Wááá!!! – sikítottunk fel egyszerre Dórival, mert pont abban a pillanatban néztünk oda. Nem tudtuk, mit reagáljunk, csodálkozzunk vagy éppen nevessünk rajtuk, mindenesetre teljesen lesokkolt minket.
- Azzziigen! – füttyentett egyet Kris, és elővette fényképezőjét, majd kattintott egyet – Csak ne dugjatok, oké?
- Szerintem meg menjetek aludni – lépett közéjük Baekhyun, és szétválasztotta a két szerelmespárt, akik nagy nehezen, de lecuppantak egymásról.
- De még nem vagyunk álmosaaaak - hisztizett Lulu.
- De, bizony, hogy álmosak vagytok- fogta meg a két jómadár kezét Suho, és elkezdte felrángatni őket a lépcsőn.
- Addig ne hagyd ott őket, amíg el nem alszanak… Még a végén olyat fognak csinálni, ami reggel nem fog tetszeni nekik…- mondta Chen.
- Rendben!
Mi folytattuk tovább a bulizást, és a fiúk egyre több soju mennyiséget döntöttek magukba, ami jó néhányukon kezdett meglátszani.
- Sziasztooook- huppant le Minseo mellé Kris.
- Mit szeretnél?- mosolygott rá Min.
- Csak… hikk… jaj… Csak szeretném megkérdezni, hogy… Mit is akarok kérdezni?- nézett bandzsítva maga elé- Jaj, megvan… Minseo, lehetek a legjobb barátnőd?
Mindkettőnkből kitört a nevetés.
- De te fiú vagy!- mondta barátnőm két nevetés között.
- Ja, tényleg…- meredt megint maga elé, majd elfojtott egy böffentést- Akkor a legjobb barátférfid! Ugye lehetek?
- Hát persze, hogy lehetsz- nevetett ismét Minseo.
- Hurrá!- mondta, majd eldőlt a másik oldalára, és el is aludt ott a kanapén.
- Legközelebb meg kell tiltani nekik, hogy ennyi sojut vegyenek…- kuncogtam.
- Az biztos…
Azonban mielőtt bármit is csinálhattunk volna, Tao csapódott be közénk, félig-meddig az ölemben ülve.
- Tao… szállj ki az ölemből…- löködtem- Csontos a segged!
- Naaa, nekem csodásan formás hátsó felem van… Meg akarjátok nézni?- kérdezte hülyén mosolyogva.
- Nincs az az Isten!- mondtuk Minseoval egyszerre.
- Nem tudjátok, miből maradtok ki…- rántott egyet a vállán, majd sikeresen a fülembe böfögött.
- Fúj, Tao, undorító vagy!- nevettem.
- Nem is igaz!- húzta fel duzzogva az orrát.
- Ó, dehogynem.
- Minek jöttem én ide?- kérdezte a tarkóját vakargatva- Ja, igen, meg akartam kérni Minseo kezét.
- Hogy mi?- kérdezte Min kikerekedett szemekkel.
- Min…*böff* Minseo… Leszel a menyfeleségem? Feleségasszonyom? Izé… Hozzám jössz?
- Tao, te teljesen részeg vagy!- nevetett barátnőm.
- Az lehet…- mondta, majd megragadta Minseo kezét, és felhúzta a gyűrűs ujjára az egyik sörös doboz nyitófülét. *mint Dara-Kiss klipjében, Minho… :D*
- És most kérem a csókom- közelített Minseo felé csücsörítve Tao.
- Ez még csak az eljegyzés volt, nem az esküvő!- tette a tenyerét a fiú arcába- Fúj, Tao, ne nyálazd össze a kezem!
Megint kitört belőlünk a nevetés, majd Tao duzzogva elvonult az egyik sarokba, és aznap éjszaka már nem találkoztunk vele.
- Galambok!- kezdett el futni a bejárati ajtó felé Chen- Galambokat akarooook!
- Héééé, állj meg!- ugrottunk fel azonnal Minseoval, és utána eredtünk, mielőtt még valami őrültséget csinált volna.
Ahogy kiléptünk a házból, azt vettük észre, hogy Chen össze-vissza futkos az udvarba, holott galamb még csak az közelben sem volt. Még szerencse, hogy a kaput ilyenkor már be szokták zárni a fiúk, mert ha most nyitva lenne, Chen már az utcákon kergetné a galambokat.
- Chen!- fogtam meg a kezét, amikor mellettem szaladt el- Ha jól láttam a szobádba van egy galamb…
- Tényleg?- kérdezte felcsillant szemekkel.
- Igen, gyere, keressük meg gyorsan!
Megfogtam a kezét, és bevittem a házba, majd fel a szobájába.
- De hát itt nincs is galamb…- nézett rám szomorúan.
- Gyere, ülj le ide, mindjárt megkeresem neked!- mosolyogtam rá.
Leültettem az ágyra, majd mikor kiléptem volna az ajtón, hallottam egy tompa puffanást, és ahogy visszanéztem, láttam, hogy Chen hanyatt vágta magát az ágyon, és tátott szájjal el is aludt.
- Elaludt?- kérdezte Minseo, amikor vissza kimentem hozzá a tornácra.
- Aha, de előtte még nagyon kereste azt a galambot a szobájába… Venni kellene neki majd egyszer egy plüss galambot…- nevettem.
- Az mekkora lenne már!- nevetett Minseo is.
Épp visszamentünk volna a házba a többiekhez, amikor csak annyit éreztem, hogy valaki a vállára kap.
- Tegyél leeeee!- sikítottam.
- Nem foglaaak- nevetett Chanyeol.
- De tegyél le! MOST!- kapálóztam.
Meghallottam Minseo sikítását is, őt viszont Xiumin kapta a vállára.
- Hova viszel?- kérdezte Minseo Xiumin vállán vergődve.
- A medencébe!- nevetett Xiumin.
- De hát nincs is medencétek!- sikította Min.
A fiúk csak azért sem tettek le bennünk, bármennyire is kapálóztunk. Már csak azt vettük észre, hogy a fiúk a szökőkút mellett állnak, majd egy laza mozdulattal beledobtak minket,
- Ti nem vagytok normálisak!- fogtam a sajgó hátsóm, miközben a ruhámból és a hajamból folyt a víz.
Chanyeol és Xiumin csak a hasukat fogva nevettek rajtunk, mi pedig kihasználva, hogy nem figyelnek, elkezdtük őket fröcskölni. Ők először próbáltak menekülni, majd meggondolták magukat, és beugrottak mellénk a szökőkútba, és visszafröcsköltek, így egy hatalmas vízicsata alakult ki. Egy kis idő után mind a négyen, csurom vizesen ücsörögtünk a szökőkút szélén, és a lábunkat a vízbe lógattuk.
- Jót tett ez a víz… Egész józanak érzem már magam- lóbálta a lábát Chanyeol.
- De jó, így nem csak ketten vagyunk Dórival- mosolygott Minseo.
- Medenceeee!- futott ki Baekhyun a házból.
- Ez egy szökőkút!- mondtam, azonban nem fogta fel, és beleugrott- Jézusom!- nevettem.
- Gyertek srácok, tök jó a víz!- kiabált Baekhyun a többieknek.
Suho, Lay, Kai, és D.O becsobbantak Baekhyun mellé, majd ők is fröcskölni kezdték egymást, amiből néha kaptunk mi is.
- Vízi balettezzünk!- szólalt meg Kai egy böffentés után.
- Azt meg hogy kell?- kérdezte D.O.
- Fogalmam sincs… Valahogy így, nem?- kérdezte, majd felállt, és nekiállt balett mozdulatokat csinálni.
A többiek követték a példáját, mi pedig Minseoval, Channeival és Xiuminnal a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
- Én ezt nem bírom!- törölgette a könnyeit Minseo.
- Én se… Ideje lenne elzavarni aludni őket, mielőtt még valami hülyeséget csinálnak…- mondtam.
- Ugye alszol ma velem, édesem?- hajolt oda hozzám Baekhyun, majd adott egy puszit a számra.
- Ha nyugton leszel…- mosolyogtam rá.
- Lefekteted, és abban a pillanatban el is alszik- mondta Chanyeol- Mindig így szokott lenni, ha sokat iszik.
- Na gyere!- fogtam meg a kezét.
- De jóó- ugrándozott mellettem, mint egy kisgyerek.
Felrángattam a szobájába, ráparancsoltam, hogy öltözzön át száraz ruhába, addig én is elfutottam valami száraz cuccért, azonban mire visszaértem, Baekhyun már az igazak álmát aludta. Óvatosan mellé kucorodtam, fejemet a mellkasára tettem, és elaludtam.
Mindeközben Minseo, Chanyeol és Xiumin a többieket terelgette be a lakásba, onnantól kezdve pedig már édes mindegy volt, hogy hol alszanak el, csak ne az udvaron legyenek. Így hát miután mindenki helyet talált valahol magának, az utolsó három józan ember is aludni tért.

Felhívás! :) *vagy valami olyasmi :P*

Kedves Olvasók!

Dórival sokat beszéltünk mostansàg arról, hogy milyen sokan olvassák az EXtraOrdinaryt, ugyanis a látogatottság mindig elég magas és ez borzasztóan jól esik nekünk, amit ezúton is szeretnénk megköszönni. Az azonban màr kicsit letört minket, hogy véleményeket csak ritkán kapunk, még kevésbé fordul elő, hogy ezt hosszan ki is fejtik. Még mielőtt azt hinnétek, hogy hisztizni, nyavalyogni jöttunk, hogyha nem lesz vélemény, nem folytatjuk a töténetet, bezàrunk, töröljük a blogot, mert erről szó sincs. Meg se fordult a fejünkben ilyen, sőt, nemrég jöttünk rá arra, hogy hiàba terveztük el, hogy lassan pontot kéne rakni a végére, egyre több ötletünk van, így esélytelen, hogy a közeljövőben befejezzük. Mint ahogy minden írónak, számunkra is fontos a visszajelzés, akár pozitív, akár negatív, elvégre is, mi ebből tanulunk. Minket is érdekel, hogy ki mit gondol az adott részről, mi tetszett benne, mi nem, milyen érzéseket keltett benne, szerinte mi fog történni a továbbiakban és hasonlók. Éppen ezért arrra gondoltunk, hogy ennek érdekében lépéseket teszünk.

Hogy pontosan mit is?

 Úgy döntöttünk, hogy indítunk egy versenyféleséget az olvasók között. Nem kell màst tennetek, csupán a részek elolvasása után véleményt írni, lehetőleg ne két-három szóban, hanem kicsit bővebben. Ezt megtehetitek akár a blog alatt, akár azon facebook csoportokban, ahová belinkeltük a történetet, de akár privàt üzenetet is írhattok nekünk. És hogy nektek ez miért jó?

Aki a legtöbbet kommentál, ír nekünk véleményt, az ajándékban részesül. Hogy mi is lesz ez az ajàndék, nem áruljuk el; ez majd kiderül, amikor az EXtraOrdinary utolsó részéhez érkezünk. Sőt, az is előfordulhat, hogy a többi olvasó is kap valami meglepetést....

Reméljük, felkeltettük az érdeklődeseteket és megosszátok a gondolataitokat velünk is.

Kommentàlásra fel!

Köszönettel:

Dóri és Minseo

24. rész

24. rész
*MinSeo szemszög*

Épp lemenni készültem a konyhába, amikor halk zokogásra lettem figyelmes. Megtorpantam, és fülelni kezdtem, hogy be tudjam azonosítani, honnan jön a hang. Hátráltam pár lépést, majd megálltam Tao szobájának ajtaja előtt. Egyértelmű volt, hogy a hang forrása innen származik, a hang tulajdonosa pedig a fekete hajú srác. Ahogy erre gondoltam, a szívem is összeszorult, és erősen kellett összpontosítanom arra, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim.
Óvatosan lenyomtam a kilincset, és bekukkantottam a résnyire nyitott ajtón. Tao az ajtónak háttal állt, és épp az ágyára rakott bőröndbe dobálta bele ruháit. Csak néztem őt, és nem tudtam, mit kéne tennem. Rettenetesen sajnáltam, és annyira szerettem volna segíteni rajta, de ötletem sem volt, hogyan.
- Megint mi a halált akarsz? – kérdezte, majd egy gyilkos pillantást vetve rám, ismét hátat fordított. Láttam, ahogy ujjaival gyorsan megtörli a szemeit, majd folytatta tovább, amit eddig.
Felsóhajtottam, majd beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Igazából én se tudtam, mit akarok, de nem bírtam nézni, ahogy szenved. 
Nem szóltam semmit, hanem odaléptem mellé, és a bőröndből elkezdtem visszapakolni a ruháit. Tao egy pillanatig furcsán meredt rám, majd kikapta kezemből a ruháit, és visszadobta őket a táskájába.
- Ne érj a cuccaimhoz! – förmedt rám, majd belém vállalt, amikor a szekrényéhez lépett – És elhúzatsz! Nincs szükségem rád!
- Dehogynem – mondtam határozottan, és szembe fordultam vele – Az ember nem sír csak úgy…
- Én nem sírtam! – üvöltött rám, és olyan gyűlölködő tekintettel nézett rám, hogyha a szemeivel ölni tudott volna, bizonyára már halott lettem volna.
- Ja, persze, azért tiszta piros a szemed, nem? – fontam össze karjaimat mellem alatt – Nézd, Tao, én tudom, hogy milyen rossz most neked… – kezdtem volna bele, de félbeszakított.
- Mégis mit tudsz te rólam, ha? – csattant fel – Mégis honnan tudnál te akármit is arról, hogy min megyek keresztül, hogyan érzem magam? Te csak a saját világodban élsz és azzal vagy elfoglalva, te csak saját magaddal meg a hülye kis barátnőddel törődsz! Azzal kurvára nem foglalkozol, hogy közben mindenki mást tönkreteszel körülötted! Ja, igaz, bocsi, végülis ezt akartátok elérni, nem?
- Tényleg nem értem, honnan szeded ezeket, mert tudtommal te voltál az, aki anno a kávézóban belénk kötött, és ha ez nem történik meg, valószínűleg sosem ismerjük meg egymást, szóval nekem ne mondd, hogy… - emeltem fel én is a hangomat, de ugyancsak félbeszakított.
- Engem meg tökre nem érdekel, hogy mit pofázol itt, oké? – ugrott hirtelen nekem, és nekilökött a szekrénynek. Ismét olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a lélegzetvételét arcomon, és kezei erősen fonódtak csuklómra. – Mégis mit akarsz tőlem? Mégis miért nem tudsz egyszerűen békén hagyni?
- Azért, mert szükséged van rám – néztem mélyen szemeibe, és láttam, hogy ezzel sikerült meglepnem – És ez így van, még akkor is, ha te nem látod be – Tao értetlenül nézett rám, de továbbra sem engedett el. – Megtennéd, hogy elengedsz? Tudod, a kezem… - szisszentem fel a fájdalomtól. Tao pillantása a kezemre tévedt, majd amint eszébe jutott, hogy mi történt előző este, elengedett és egy lépéssel hátrébb lépett.
- És még ezekután is azt mondod, hogy szükségem van rád? – kérdezte. Hatalmas, barna szemekkel bámult rám és most már közel sem volt dühös. Az őrjöngő fenevad teljesen eltűnt belőle, és most helyette megszeppenve, bűnbánó arccal, zavartan állt előttem. – Komolyan hihetetlen vagy… 
Felsóhajtott, majd visszalépett a bőröndjéhez és egy újabb adag ruhát pakolt bele. Nem láttam, de tudtam, hogy újabb könnycseppekkel telt meg szeme.
Megsajnáltam. Tudtam, hogy valójában nem ilyen, és hogy belül mennyire szenved, és az igazság az, hogy akármit is tett, megkedveltem. 
Odaléptem mellé, majd ismét kiszedtem a kezéből a ruhákat, megfogtam a kezét és leültettem az ágyra. Értetlenül nézett rám, de nem tiltakozott. Helyet foglaltam mellette, majd a szemeibe néztem, de ő elfordította fejét.
- Szóval Tao… Itt az ideje, hogy elmondd, mi történt. És nekem ne mondd, hogy nincs semmi, mert van oka azért, amiért így viselkedsz.
Tao rám nézett, mint aki nem érti, miről beszélek, aztán végül megadóan felsóhajtott, és nagy nehezen mesélni kezdett. Szemeiből lassan előtörtek a könnyek, amik a mondandója végéig nem múltak el. Én pedig csak ültem mellette, és hallgattam őt. 
-… és most ott tartunk, hogy Kris kidobott, és fogalmam sincs, hová mehetnék – csapta össze tenyereit, majd vetett rám egy pillantást, végül tekintete a padlón állapodott meg.
Percekig csendben maradtam, és nem tudtam, mit szóljak. Próbáltam feldolgozni az előttem hallottakat, de mindenre számítottam, csak erre nem. Ekkor tudatosult bennem, hogy minden, amit tett, nem az ő hibája volt, és hogy hatalmas mennyiségű düh és gyűlölet van benne, amit valahogyan kezelni kell.
- Tao… - szedtem össze magamat, majd megfogtam csuklóját. Vártam, hogy kitépje karját kezeimből, de nem mozdult – El kell menned a főnökünkhöz. Ő tudna segíteni rajtad, ő tudja, mit kell ilyenkor tenni.
- Meg még mit nem! – mordult fel, és éreztem, hogy teste megrándul a haragtól, ezért megszorítottam csuklóját, amitől ismét lehiggadt – Én oda nem megyek hozzá! Nekem nem kell semmiféle segítség!
- De te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Mást pedig nem ismerünk…
- Akkor sem! Nekem nem kell semmiféle külső segítség! – hangja ismét a magasba emelkedett, majd még mielőtt teljesen kitört volna rajta a gonoszság, rájöttem, hogy így nem fogom tudni meggyőzni.
- Jó, akkor majd én segítek neked – mondtam, mire ő értetlenül kapta rám a fejét, és elnevette magát.
- Te? Segíteni? Nekem? Mégis hogyan? Ne haragudj, de ez… elég bénán hangzik – nevetett tovább - Különben is, még ma el kell mennem. Tudod, Kris elküldött.
- Kössünk alkut, Tao – fordultam vele szembe, és mélyen szemeibe néztem – Lebeszélem Krist, hogy ne küldjön el, cserébe elfogadod a segítségemet.
Egy merő pillanatig gondolkozóba esett, majd végül felsóhajtott és rám nézett.
- Bár mindkettőben kételkedem, de legyen… egy próbát megér – kezét kihúzta kezemből, majd ujjainkat lassan összekulcsolta.
- Meglátod, hogy menni fog – mosolyogtam rá biztatóan. Felálltam az ágyról, de Tao nem engedte el a kezem.
- Tudod… most… legszívesebben megcsókolnálak, hogy megköszönjem, amit értem teszel, de nem vagy a barátnőm – mondta, én pedig nem tudtam, mit kéne válaszoljak. Arcáról semmit nem tudtam elolvasni, így végül hátat fordítottam és magára hagytam.

*

*Egy hónappal később*

Az elmúlt időszakban szerencsére senki nem akart megtámadni, vagy ölni minket, mondhatni volt egy kellemes szabad egy hónapunk, bár valahol legbelül mindenki érezte, hogy ez amolyan vihar előtti csend. Még közel sem volt vége annak, ami készülődött, de egyelőre nem tehettünk mást, csak vártunk.
A csapaton belül rendeződtek a dolgok. Krist végül sikerült meggyőznöm, hogy ne rakja ki Taot, aki bár nagy nehezen beleegyezett ebbe, de azt mondta, még egy ilyen félrelépés és Tao repülni fog. Chanyeol lassan, de biztosan megtanulta az új képességét irányítani a főnökünknek hála. Ezzel szemben Tao tartotta magát ahhoz, hogy rajtunk kívül senkinek a segítségét nem fogadja el, így végül arra jutottunk, hogy majd Chanyeol megtanítja, hogyan uralja a gonoszságát. Mivel ő is ugyanezen esett át, ezért a főnökünktől kapott tanácsokat továbbadta Taonak, így végül mindenki jól járt.
Időközben Dóri és én visszamentünk dolgozni, hisz lejárt az egy hónapos szabadságunk. Ismét a megszokott hétköznapok között találtuk magunkat, azzal a különbséggel, hogy most már közel sem voltak átlagosak és unalmasak, hisz minden pillanatban attól tartottunk, vajon mikor bukkannak fel ismét az ellenségeink. Éppen ezért az egyik srác mindig elkísért minket, valamint a főnökünk is szemmel tartott. Az új munkatársunk szintén kedves és energikus volt, akárcsak Donghwa, és eleinte pont emiatt nem igazán örültünk neki, mert állandóan őt juttatta eszünkbe, de végül mégiscsak sikerült összebarátkoznunk és jól kijönni egymással. 
Szóval az életünk egy-két aprósággal, de visszatért a régi kerékvágásba, nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint haladni az árral.